10. Fejezet

Tara POV

A kezeim a testem mellé hullnak le. Ha Jonghyun nem tartana erős karjai között valószínűleg összeesnék. A szemei csukva voltak. Az enyéim nyitva, és még mindig nem értettem semmit. Megijedtem és ellöktem magamtól. Nem tudtam mit csináljak bepánikoltam. A csóktól… vagy a szavaitól…?
- Ennyire jól csókolnék, hogy még megszólalni se tudsz? – húzza fel egyik zemöldökét.
- Undorító vagy… - szűröm fogaim közül remegő hanggal, majd felkapva a táskám, indultam meg a kijárat fele.
- Ugyan már, ne túlozzunk. – jön utánam. – Remélem tudod a szöveged, nem szeretnék miattad silány munkát végezni. Tudom, hogy az ilyen szegény gyerekek, mint te a legrosszabbal is megelégednek. – vigyorog magában.
- Pontosan! – fagy le arcáról a mosoly. – Szerinted, miért felelt meg az elvárásaimnak a SHINee? – nézek komolyan a szemébe, majd érzem, hogy lábaim hirtelen megrogynak, de mielőtt arcom találkozhatna a földdel Jonghyun elkap. Legalább egy kisebb lovagiasság szorult belé.
- Jól vagy? – kérdezi aggódva.
- Igen, cs-csak fáradt vagyok, de ne aggódj, semmi pénzért nem rontanám el a nagy Kim Jong Hyun doramáját! – vágom neki szarkazmussal, majd kimászva a karjaiból szállok be egy taxiba. Az út a forgatáshoz csak húsz percig tartott. Egészen addig némán ültünk, amíg a sofőrnek nem volt egy pofásabb beszólása.
- Ennyire frissházasok lennének? – kacag.
- HOGY MI? – sikítok fel. – Miért kell mindenkinek azt hinnie, hogy ez a hülye gyökér az én, ismétlem ÉN férjem? – kérdezem, az ülést rázogatva, amin a sofőr csak jókat nevet.
- Talán mert szereted ezt a hülye gyökeret. – morogja Jonghyun.
- Inkább kussolj. – vágom a könyökömmel oldalba.
- Hé! Nem én hisztizek azért, mert nem szeretlek. Tudd meg, ronda vagy és idegesítő! Maga meg inkább vezessen. Most mire volt jó, hogy feltüzelje a spinét? – nyöszörög.
- Szóval piszkosan játszunk. – húzom össze a szemeim és elkezdek a táskámban kutatni. – Ahjusshi, tessék nézni, ez itt a hülye gyökér kiskorában! – mutatom a képet vigyorogva, miközben Jonghyun arca halálsápadttá vált. Ekkor beugrottak az anyja szavai. „Csak azokkal ilyen, akiket kedvel.” Francokat.
- Ha ilyen képe van a fiatal úrról, akkor már biztos, hogy házasok. – bólogat elégedetten.
- Inkább vezessen. – mondom én is sápadtan, majd Jonghyun szúrós tekintetével kellett szembeszállnom. – Ez kellene, mi? Tessék. – nyújtom felé, ő habozás nélkül elveszi és össze tépi. – Ha kell ezt is odaadom. – nyújtok felé még egyet, mire csak nagyokat pislog. – Jó sok van még… - nevetek, majd fékez a sofőr.
- Megjöttünk.  – mondja vigyorogva.
- Ugye fizeted? Nálam nincs pénz. – intek a sofőrnek és kiszállva a rendező sátrához indulok. Hallom, hogy még morog valamit, de hamar kizárom a gondolataimból, mikor megkapom a rendező szidását, és három lány kíséretében rám parancsolt, hogy öltözzek. Senki nem lazsált, kevesebb, mint tíz perc alatt harci díszben álltunk Jonghyunnal. A „piknik felszerelésünk” egy folyó mellé volt kikészítve, a ház kertjében. Joggal mondhatom, hogy egy félénk, de gazdag picsát játszom. Nem hagytak felesleges perceket, szóltak, hogy a helyünkre, és látszott rajtuk, hogy nem akarják még egyszer mondani. Odalépegettem, majd megpróbáltam leguggolni, de nehezen sikerül. Vagyis egyáltalán nem, de Jonghyun megunta a hülyeségem, és izomból lenyomott guggoló helyzetbe, amitől a térdem nem kicsit roppant, én meg felszisszentem. Nem méltatta sokra, eltávolodott tőlem, majd mikor jelezték, hogy kezdünk, elindult felém.
- Szép időnk van. – jelenik meg a kamerákban.
- Valóban. Készíthetek egy kis teát önnek, R- Rugi… - ah, elrontottam.
- ÚJRA! – kiált a rendező, majd Jonghyun morog valamit, de újrakezdjük.

- Szép időnk van. – mondja újra.
- Valóban. Készíthetek önnek egy kis teát, Ryuji-sama? – mosolygok rá. Ez az, most jó.
- Köszönöm. – biccent, majd leül velem szembe. – Hallott már a tenger szirénjeiről? – kérdezi, mire kezemet a szám elé téve kuncogok, majd folytatom a tea készítését.
- Butaság. Csak egy gyerekmese. – mondom.
- Téved. – mondja szürkén. Változtatott a sorain? Oldalra sandítok, de csak várják, hogy mit lépek rá.
- Talán nyomozó? Vagy belelát a lelkembe? – nézek rá kérdőn.
- Ne kerteljen, csak válaszoljon, Mamoru-dono. – mosolyog rám, mitől elvörösödök és félénken oldalra pillantok.
- Fél tőle? Elméletileg, elragadja az olyan férfiakat, mint ön. Azt is hallottam, hogy egy nő az. Lehetnék én is. – nézek rá baljósan. Na erre reagálj, ego király.
- Pont ezért, veszélyes beleszeretni egy olyan lányba, mint te, Tara.  – látszólag nem veszi észre, hogy a nevem mondta, én meg a gyors sokkomból reagálva kérdezek.
- Azért nem szeretsz, mert azt hiszed, hogy mindened elvenném? – kérdem gyorsan.
- Nem! Attól félek, hogy magam dobom el mindenem, és csak te maradsz! Képtelen vagyok elkötelezni magam, nem tehetem meg, erre nem vagyok készen. Abba senki nem gondolt bele, hogy én mit akarok? Hogy miért nem volt eddig barátnőm, és amikor megtaláltam, elvették tőlem? – ordít, mire mindenki, köztük én is csak kikerekedett szemekkel nézzük a lihegő Jonghyunt. Én pont készen vagyok a teával és már automatikusan nyújtanám át, mire dühösen felkel és magára borítja, természetesen az „én” hibámból.
- Basszus. Te idegesítő kis… - morogja. – Olyan hülyeségeket mondtam miattad, hogy.. áhhh.. Elegem van, nem forgatok vele. – akad ki.
- JONGHYUN, MOST SZÉPEN VISSZAÜLSZ A SEGGEDRE ÉS FOLYTATOD! – kiáltja a rendező, mire, mint egy kutya teljesíti a parancsot. Utána a főnök meggondolta magát, elvitette, hogy vegye át a gatyáját, rám meg csak mosolygott. Nem tudtam mire véljem, csak ültem ott tovább, és éreztem, hogy a lábaim nem bírják sokáig, már alig érzem őket. Nem mozdulhatok, és Jonghyun csak fél óra múlva talál vissza, viszonylag nyugodt lelki állapotban. Másfél órája ülök ott, immár mozdulatlanul, és egyre jobban fáj. Arcomon is kezdett megjelenni, ezért néhányan aggódva ugráltak körül, de megnyugtattam őket, hogy minden oké.
- Tényleg jól vagy? –ül mellém Jonghyun.
- Miért érdekelne? – „támadok” rá kicsit erélyesebben.
- Igaz is. – von vállat, majd újra halljuk a kezdő hangot.
- Csapó, 3. – ezzel megint kezdetét vette minden, de egyikőnk mindig elrontott egy-egy szót, vagy mást mondott bele. Egyre idegesebbek lettünk, a végén már egymással ordibáltunk, vagy nem voltunk hajlandóak megszólalni.
- Kérlek, szedjétek össze magatokat. – masszírozza homlokát a rendező. – Csapó, 73. – és a kamerák minket vesznek. Igen, most jó. Senki nem ront semmit, én mosolyogva, ő bájologva beszél hozzám. Itt jön az a rész, amikor átnyújtom a teát. Kicsit megemelkedem, és valami leírhatatlan fájdalom nyíllal bele a térdeimbe, ami végigfut egészen a lábujjaimig. Ettől felszisszenek, majd ismét ráöntöm Jonghyun gatyájára a teát. De most nem az foglalkoztatott. A szemeimbe könnyek szöktek, a földet markoltam. Nem hallottam a külvilágot, de mindenki körém gyűlt, még Jonghyun is mellém ült és rázogatott. Nem reagáltam semmire. Láttam, ahogy mozog a szája de nem tudtam megmondani, hogy mit is mondd. A rendező is felém indult, nagyon aggódva tekintett rám. Ránéztem az egyik asszisztens órájára. Három órát húztam le egyszerre. Hát ennyi lettem volna? Végül, amikor felemeltek, megint csak fájdalom nyíllal a lábaimba. Felsíkitok. Túlságosan is fáj, a látásom is, egyre homályosodik, szédülök. Fáj. Fáj. Kibaszottul fáj, és egyáltalán nem érzem a lábam, pedig isten a tanúm rá, hogy azokon állok. De nem érzem őket. A föld is megmozdulni látszik alattam, mibe újra csak megszédülök és a földre zuhanok.  Jonghyun felfordít, így a sötétvörös pléd helyett az ő arcát látom. A szemem, az arcom könnyes, nem tudok megszólalni. Aggódva beszél hozzám, de nem ver át. Miattad. Igen, miattad rohadtam három órát itt. Utolsó erőmből megragadtam a zakóját, de kezem azonnal visszaesett a földre és végleg elsötétült minden.

Jonghyun POV

Arra a két napra, amíg elment Tara, magamba zárkóztam. Magam sem tudom, miért. Mintha… hiányozna? Nevetek magamon egy darabig, de rá kellett jönnöm, hogy igazam van. Kétségbeesetten kezdtem flörtölni az asszisztensekkel, de valamit mindig elrontottam azért csak nevettek rajtam. Mintha Tara nem engedné, hogy más lányhoz szóljak. De ez hülyeség. Hisz itt sincs, de mégis… még mennyi bosszúságot okoz még így is. Idióta…
- Hiányzol. – mondom ki hangosan a párnámba.
Viszonylag.. Na jó, szörnyen lassan telt el ez a két nap, ráadásul forgatás se volt. Egyik jó hírt követte a másik, miszerint drága rendező urunk szólítja a kötelesség, na meg a pénz. A lényeg a lényeg, hogy a reptéren vagyok, és egy álmos nőszemély belém jön. Én egyből védekezőn flegmán szólok hozzá, mitől a későbbiekben nem kicsit kiborul, én meg… valamiért.. csak… csak úgy megcsókolom. A semmiből jött ötletem, kurvára nem hittem volna, hogy megvalósítom. Hozzá tettem még egy „Jonghyunos” indokot, így eltereltem magamról a gyanút. Lehunytam a szemem, élveztem a pillanatot. Hónapok… na jó, egy éve először éreztem ilyet. Mintha visszarepültem volna Sekyung karjai közé. Nem tartott sokáig, besértődött, így  csöndben utaztunk egy taxiban, amíg a sofőr benyögött egy viccet, miszerint házasok vagyunk. Erre ő le hülye gyökerezett, meg vörösen arra hivatkozott, hogy ki szerette egy ilyen hülye gyökeret. Morogtam, hogy ő, erre a gyerekkori képem kezdte mutogatni, amit fogalmam sem volt honnan szerzett. Erre megint csak beszólt a harmadik személy, én meg tépkedtem azt a szart, de közli, hogy több is van, így feladtam. Kiszállt a kocsiból, rám hagyva a számlát. Közben, az öreg megállított pár szóra.
- Miért nem a barátnőd? – kérdezi, mintha köze lenne hozzá.
- Utálom. – válaszolom tömören, de nem hagy elmenni.
- A te korodban én is pont ilyen voltam. Azt mondtam életem nőjére, hogy utálom, és folyton csak szívattam, és most láss csodát, harminc éve a feleségem. – nevet fel.
- Én nem ön vagyok. – mosolygok kicsit rajta.
- A lány szeret téged. Miért nem bízol meg benne egy kicsikét? Ne szalaszd el, ilyen lehetőség csak egyszer akad az életben még, az aranytorkú Kim Jonghyunnak is. – kacsint.
- D-de.. – makogom, látszólag meglepődtem, hogy tudja ki vagyok.
- Nem vagyok annyira öreg, a lányom imádott titeket. Viszont amit mondtam, azt komolyan gondoltam. Ne mondj ellent magadnak fiam. – mosolyog, majd szó nélkül elhajt.
Valahol igaza volt. Tényleg… kedveltem… szerettem őt, de annyira hirtelen csöppent bele a depresszív életembe. És mindenkit Sekyunghoz hasonlítottam, csak őt láttam, de olyan,mintha ő már nem engem nézne. Fáj, de új Sekyungot találtam magamnak Tarában. Vajon ez a történet is úgy végződik, mint az övé? Autóbaleset? Sok vér? Összeszorított ököllel tértem vissza, de azonnal öltöztetni cibáltak. Nem voltam magamnál. Önkéntelenül is jobban haragudtam rá, míg ki nem borultam és a szerepben kezdtem vele zagyvaságokat beszélni.
És most?
Teljesen kétségbe vagyok esve, Tara csak sikít, sír meg csapkod mindent, amit ér. Senki nem tudja mi történik vele. Csak ülök, és kikerekedett szemekkel nézem őt. Csinálni akarok valamit de nem megy. Az asszisztensek legyezik, törölgetik, beszélnek hozzá, de semmire nem reagál. Nehezen de elkezdek hozzá beszélni, de csak néz rám üres tekintettel. Rázni kezdtem, de nem reagál, talpra állítom, de még fájdalmasabban zokog fel. Visszaesik. Csak nézek utána, míg nem a zakómba kap, de keze azonnal visszaesik eredeti helyére és nem mozdul. Mellé rogyok, és a nevét ordítom, miközben ujjaim összefonom az egyenlőre ájult ujjaival. Szinte sírva beszélek hozzá, teljesen lesokkoltam. A rendező is már csak engem néz, mint egy kisgyerek, aki az anyja után sír.
- Nem… most már nem hagyhatsz itt. Hallod Tara? – rázom meg, de tudtam, hogy nem válaszol. – Az enyém vagy. – fogom kezembe arcát. – Nem engedtem meg, hogy így sétálj ki az életemből. – ordítom, majd karokat érzek meg magam körül, akik elhúznak messzebbre tőle. Mentősök. Vissza akarok menni mellé, de csak ellöknek. Megkerülve őket, a másik oldalára sietek, és a rendező bólint feléjük, hogy hagyjanak. Olyan közel van, mégis annyira távol…
- Alig van pulzusa! Azonnal be kell vinnünk! – lefagytam. Egyetlen kérdés keringett bennem…

MIÉRT? 

9. Fejezet

Tara POV

Francba… Miért kellett kikotyognom? A falnak dőlve próbáltam leküzdeni könnyeim több-kevesebb sikerrel. A francba is… Ez még magamnak is egy kibaszott önvallomás. Nem fogja viszonozni az érzelmeim, még egy másik életben sem. A kettőnk világa, teljesen más. Ő az a fajta ember, aki csak eltiporja a másikat. Meg fogom bánni, de most már nem tehetek semmit. Reménykedjünk a legjobbakban.

Ami, azt illeti az utazás nem sikerült túl jól. Magángép, mi? Elhittem.
Tulajdonképpen turista osztályra ültettek. Amilyen szerencsém van, egy kövér pacák, és egy csitri közé ültettek. A kövér pasas az út háromnegyedében próbálkozott felszedni, a csitri meg folyamatosan a pasijairól pofázott nekem. De ez hagyján. A hátsó székeken egy két gyerekes anyuka ült, s annak az egyik fia jó ötletnek tartotta, ha leborít kólával.
- BAZDMEG NEM TUD VIGYÁZNI A KÖLKÉRE? MAGA SZERINT HOGY MENJEK ÍGY A FORGATÁSRA? – akadok ki, mivel már csak fél óra és  landol a gép, a rendező meg ki fog nyírni.
- B-Bocsánat, de nehéz két gyerekkel. Sajnálom, kifizetem. – dadogja ijedten.
- Nem erről van szó, hogy ki kell fizetni bármit is. Csak… - fújom ki a levegőt. – Csak legközelebb vigyázzon. – fejezem be ennyivel, mivel már az összes utas minket bámul.
- Tényleg ne haragudjon kedves. Ha akarja kiengesztelem azzal, hogy mondom a fiamnak, hogy küldjön önnek egy dedikált CD-t. – mondja a magáét.
- Ki a fia? – fordulok hátra, érdeklődét mutatva.
- Kim Jong Hyun. – nekem sem kellett több, a nyálam úgy nyeltem félre, ahogy volt.
- Milyen érdekes egybeesés, én vele forgatok a doramában. – tátogom.
- Te lennél Lee Tara? – néz rám kikerekedett szemekkel.
- I-Igen. Semmi nem igaz abból, amit a fia mondd! Csupán nem csíp engem!  - hadarom ijedten.
- Hiszen csak csupa jókat mondott rólad! Hogy általában kedves vagy, karizmatikus, és bátor, hogy szembeszállsz vele. – sorolja.
- Valóban? Hát igen, nem mindig vagyunk egy hullámhosszon… - mosolygok kedvesen.
- Te itt szállsz le, igaz? – mutat a kijelzőre, két percen belül landolunk. – Kérlek vigyázz a fiamra! Csak azokkal ilyen, akiket kedvel. Szóval ha már nem bírod a hülyeségeit, csak kotyogd el, amit itt hallottál. Ó, és tessék. Itt egy kép, még kiskoráról. Ezt a pelenkás képet utálja a legjobban. – mosolyog, majd a kezembe nyomta.
- K-Köszönöm. – nézem ördögien a képet, amit gyorsan a táskámba süllyesztek. – Öööö, jó utat, és nevelje meg azt a fiút, nehogy a bátyjára üssön. És bocsánat a kirohanásomért.  – kuncogok, majd a csomagomat leszerelve, egy viszláttal eltűnök gépről.

Mikor kiérek a várakozóba egy vigyorgó Taemin és egy kissé morgós kedvében lévő rendező támad le.
- Késtél! – mondja a rendező.
- Elnézést kérek, hogy nem volt nálam ejtőernyő. Enged meg magamnak egy kis gúnyt.
- Te meg hogy nézel ki? – kapcsol.
- Szépen. Jonghyun öccse leöntött. De mehetnénk. Az morgó ember ki fog nyírni. ÉS nincs humorom minden gondolatom rá fecsérelni. – noszogatom a mellettem lévőket.
- Igaza van. Csak két napunk van. – lök előre.
- És, ti meg vagytok? – intézem szavaim Taeminhez.
- I-igen… - mondja vörösen.
- Ó, jut eszembe. Jonghyun… tud arról a dologról velem kapcsolatban? Még az első nap… - szorítom meg a pólóm szélét.
- Ha nincs röntgen szeme, akkor nem. – néz fel rám mosolyogva.
- Akkor jó. – zárom le ennyivel a dolgot, majd beszálltunk a kocsiba. – Mi a menetrend? – kérdezem a főnököt.
- Előbb felénekled a dalt. Ha elsőre sikerül könnyű dolga lesz mindenkinek. És hálásak is lennénk. Utána a sminkes és a fodrász vesz kezelésbe. Miután megkopaszított, a stylistok felöltöztetnek valami sexybe. Elkezdjük forgatni a jeleneteket. ÉS innentől kezdve rajtad áll minden. És az elégedettségemen. – helyesbít.
- Rendben. A lehető leggyorsabban legyünk túl rajta. Taemin velem maradnál a forgatás idejéig? – nézek rá kérlelően.
- Persze, persze! Azért jöttem! – vereget hátba.
- Köszönöm. Van egy meglepetésem! – kiáltok fel. – Ezt figyeld. – mutatom felé Jonghyun gyerekkori képét.
- Na neeeee! – röhög. – E-Ezt honnan szedted? – kapkod levegő után.
- Vannak kapcsolataim?! – teszem fel magamnak is a kérdést. Ezzel az út maradék tíz percét bámulással töltöttük, illetve én a szövegkönyvem bújtam. Amint kiszálltunk a kocsiból megkezdődött a véres háború. Köztem és a staffosok között. Ide-oda ráncigáltak ruhapróbákra, sminkekre. Méghogy felvesszük a dalt, mi? Persze. A világ úgy döntött, hogy kiszúr velem és bemelegítés nélkül kezdjek táncolni, egy iszonyat szűk ruhában, ami nem mellesleg rövid is volt. A hajam begöndörítették, és tussal kihúzták a szememet. Úgy néztem ki, mint valami macska. Ha ez nem lenne elég,  még egy hat méteres magassarkút is rám aggattak. Mit ne mondjak, nagyon jót tett a térdemnek. Azt hittem ott helyben összeesek a fájdalomtól, amikor elkezdtem táncolni. Az agyam vészjelzést küldött, így hamar „elfeledkeztem” róla, és a táncra koncentráltam. Direkt pihentettem a lábam, akkor mégis mi… A dorama teaceremóniás felvétel előpróbája. Hát hogyne. Nem nekem találták ki, „a három órán át ülj a térdeden” projectet.
- VÁGÁS! – kiáltja el magát a rendező, én meg azzal a szóval rogyok le a földre. Egy csaj törölközővel és alapozóval szalad felem, egy másik meg hideg vizet hoz. – Ez így tökéletes, ahogy van! – jelenti ki, mire mindenki éljenez.
- Ennyire ritka a tökéletes? – veszem el a vizet és nagyokat kortyolok belőle.
- A hírességek lusták… - súgja a fülembe az asszisztens.
- Akkor én itt isten vagyok? – pislogok értetlenül.
- Huszonöt óra alatt meg van a dal, és a tánc fele. Ilyenkor még csak a tánc lenne meg. A bennfentesek az utolsó öt órában csinálják. Mármint ahhoz is nagy tehetség kell, de nem vagyunk oda szívrohamért. De ne beszélgessünk, öltözzön át és pihenjen. Van tíz perc szünet. – sétál el, majd Taemin segítőkészen felnyal a földről és szemrebbenés nélkül bevonszol az öltözőbe.
- Jól vagy? – kérdezi aggódva.
- Úgy nézek ki? – döntöm hátra a fejem. – A térdeim… nem fogják bírni a forgatást, ha nem pihenhetek. – jelentem ki.
- Miért? – néz rám furcsán.
- Hallottál már a japán teaceremóniáról? Na, ott van nekem egy tíz perces jelenetem. És tegnap.. illetve az előtt volt egy három órás próbám, ráadásul tuti, hogy holnap Jonghyun köcsög kedvében lesz. – sorolom.
- Nem érdemes ezért… - vágok közbe.
- Nem. Muszáj lesz. Nem adhatok még eggyel több okot Jonghyunnak… - morgom.
- Okot? – húzza fel egyik szemöldökét.
- S-Semmi.. Kimennél? Átöltöznék? – mutatok az ajtó fele, ő meg csak bólint és kimegy.
Miután kivánszorogtam a magánszférámból, megint megkezdődött az őrültek háza. A hatékonyságom minden egyes újravett felvétellel csökkent és csökkent, míg végül odáig jutottunk, hogy az utolsó jelenetnél összeestem. Taemin sietve foglalt helyet a földön mellettem és kezével legyezett.
- Vége van. Pihenhetsz. Ügyes voltál. – tartja bennem a lelket és talpra állít.
- Köszönöm a kemény munkát! – hajolok meg, és Taeminnel a jobbomon elindulok a táskám felé. Kikutatva a telefonom, döbbentem pislogok rá.
- A gép.. harminc perc múlva indul.. – sietek az öltözőmbe és lehúzva az egyrészest felkaptam egy rövid melegítőt és egy szürke trikót.
- Kulcsold át a nyakam. Nem lenne jó a lábadnak… Mivel megállítani nem tudlak, így csak ezzel segíthetek. – csak bámulok rá, majd leesik, hogy mit akar. Nehezen de beleegyezek, és kezei között visz le a kocsiig. Így tényleg gyorsabb volt, én tuti még tízszer megálltam volna. Az autó hamar visszaért a reptérre. Félálomban voltam, így kótyagosan, részeges járással mentem fel az első osztályra. Igen, visszafele intéztek nekem, egy ilyen járatot. Egyedül ültem, és azonnal elaludtam. Álmomban sötétség vett körül, és egy hang énekelt nekem. Nem ismertem fel a hangját, de nagyon megnyugtatott.  A hangja biztonságot nyújtott a sötétség elől. De nem ismertem fel.
- Elnézést, hölgyem… a gép landolt. – lökdös valaki. Lassan kinyitom a szemem és egy légi-utaskísérő keltett fel. Elnézést kértem, majd letrappoltam a gépről. A táskámat vonszolva magam után néztem a földet, mikor nekimentem valakinek.
- Ki jött vissza.. – szól rám flegmán valaki, de tudtam ki az.
- Jonghyun? – nézek fel rá fáradtan.
- Tudod, mennyi bajt okoztál? Három nap alatt be kell fejeznünk másfél óra film anyagot! Csupán azért, mert őfelségének kedve támadt elmenni. A rendezőnek meg fontos tárgyalás miatt kell elmennie.
- Kösz a kérdést jól vagyok, és a forgatás remek volt. – mondom nyugodtan. Az én hibám, hogy elmegy tárgyalni?
- Kit érdekel, hogy jól vagy… Csak ne gátolj meg ebben a három napban. – morogja.
- Jonghyun, tudod magadról, hogy mekkora egy seggfej vagy? Miért az én hibám, hogy elmegy tárgyalni és ezért csak három napunk van? Mégis mi a fenétől vagy ennyire ideges? Nem tudom, hogy mi bajod, de nem az én dolgom. Szóval ne rajtam verd le a nyomorod, hanem magadon! – morgom, majd rá se nézve indulok vissza a forgatás színhelyére. Fél úton az épületben még vissza néztem, és Jonghyun ugyanúgy állt ott. Talán… elvetettem sulykot? Nem tévedtem. Pár másodperc múlva beért.
- Remélem kipihented magad, ugyanis meg foglak szívatni. Csupán, azért mert nem tudod hol a helyed! – mondja furán vigyorogva, és az államnál fogva maga felé húz.
- M-Mit csinálsz? – nézek oldalra riadtan, és talán vörösen.
- Kihasznállak… hogy szenvedj. – suttogja ajkaim előtt, majd lassan, s gyengéden megcsókol. Kikerekedett szemekkel meredtem a semmibe, miközben a táskám is lecsúszott a vállamról, s a földön landolt.

Kihasznál, hogy szenvedjek?
Tudtam, szeretni ezt a fickót, tömény hülyeségre vall.

De nem tehetek róla, ezt nem én határozom meg.

Tara, egy óriási tökfej vagy…

SZERETLEK KIM JONGHYUN! Sajnálom…

8. Fejezet

Tara POV

Mindennek vége. Egy hónapot töltöttem el a SHINeeal, de már vége. Key megvakult, nem is akárhogy. Éppen Jonghyunnal vitáztak. Onew bevonult. Kegyetlen módon átgázoltam a szívén. Taemin túl van egy újjászületésen, mikor kiderült, hogy Minho nem szállt fel a gépre, ami felrobbant. Legalább ők ketten boldogok lettek, és minden nap bemennek Keyhez. Lényegében ők is leszereltek a sztárságból.
Ó, hogy Jonghyun? Most mondanám, hogy örül a hírnevének, és imádja, hogy az egóját fényezik… De ezzel koránt sem tudom leírni, amit művel… Mintha a múltja… Nem is lett volna. Flegmább lett, mint volt. Totál kikészít.
Ó, hogy én? Komolyan? Kíváncsiak vagytok az engem körülvevő pokolra? Tulajdonképpen, most Japánban vagyunk. Igen vagyunk. Én és Jonghyun. Most kezdjük el forgatni az első doramánkat. Engem, megbüntettek azzal, mikor rám billogoztak Jonghyun barátnője címmel.
- Elárulnád, hogy még is… MIÉRT KELL VELED EGY ÁGYBAN ALUDNOM? – rúgom le egy kecses mozdulattal, a már javában horkoló vokalistát.
- Marhahús! – horkant fel kábultan, mire elröhögöm magam. – Most meg mi vaaaa’? – mászik vissza az ágyba.
- Semmi, semmi. Csak azon gondolkodom, hogy még is milyen hülyeségekről álmodsz. De, abba tudnád, hagyni a horkolást? Árt… mindenkinek. – nézek rá szúrósan.
- Hajnali négy van… - morogja.
- És? Egy óra múlva felkelünk és én egy szemhunyásnyit sem aludtam miattad. – duzzogok.
- Jó-jó. Mivel kárpótolhatnálak, hogy végre csendbe maradj? – kérdezi unottan és leül velemszembe törökülésbe.
- Hmmm… Gyakoroljuk a szöveget! – húzom elő a párnám alól. – A holnapi felvétellel, a teaceremóniával kapcsolatban vannak problémáim. – hajtom le a fejem.
- Szép időnk van… - kezd bele.
- Valóban. Készíthetek önnek egy kis teát, Ryuji-sama? – kérdezem kedvesen.
- Köszönöm. – hajol meg. – Hallott már, a tenger szirénéről? – kérdezi. Halkan kuncogok.
- Az csak egy gyerekmese. Nem valóságos. – mondom.
- Valóban annak gondolja? – kér számon. – Vagy csak fél tőle? – tekintetem megremeg a kérdéstől és félve pillantok rá.
- Maga igazán jó nyomozó lenne… - hajtom le fejem, de ő megragadja az állam és közel húz magához.
- Ne kerteljen, csak válaszoljon. -  mosolyog… Amitől elméletileg el kellene ájulnom.
- Hallotta már, a fehér sas történetét? Aki eggyé vált az ég kékével és a tenger kékével? – kuncogok, és „átnyújtom” a teát.
- Köszönöm. – biccent. – Igen, egy nagyon tiszta szellem lehetett. – bólogat.
- Tévedés. Amit szirénnek hív, az egy múzsa. A sas, aki a kékség múzsájává vált. A kérdésére válaszolva… Félek tőle, hiszen sok ember… halt már meg miatta, főleg a családomból, akik mániákusan űzték őt. – mondom komoran.
- Sajnálom. – válaszolja.
- Csak a saját fejük után mentek, megérdemelték. – mondom dühösen.
- Á, á, á. – nyúlkál előttem ujjával. – Én is sajnálom, a válasz. Ne éld bele magad ennyire. Ez egy nagyon fontos felvétel, ne szúrd el a kitöréseid miatt. – vigyorog.
- Elnézést kérek őfelségétől, hogy nem rendelkezek olyan király egóval, mint ön. – vicsorítok.
- Te kiiiiis… - morogja, mikor megszólal a telefonom.
- Bocsi, ezt fel kell vennem… - hajolok el, mielőtt rám vetődne, majd felveszem a telefonom. – Unnie, mi a helyzet? – mosolygok.
- Ki az? Ki az? – kíváncsiskodik Jonghyun, de csak eltolom.
- Hmmm~, hogy két nap, és ma… vissza kellene mennem? Szerintem megoldható. Igen, most megkérdezem, tartsd egy kicsit. – lépek bele a papucsomba és pizsiben indulok meg a rendező sátrához. Először veszekedtünk egy sort, majd nehezen, de megengedte, hogy visszamehessek két napra Seoulba, hogy megcsináljuk a klippem. Egy kikötése volt csak, hogy élve térjek vissza, nem szeretné ha sokat hibáznék, vagy lesérülnék. Miután megköszöntem, dalolva mentem vissza a sátrunkba, ahol Jonghyun morcos képpel méregetett.
- Mi történt? – fekszik el az ágyon.
- Lesz két nap pihenőd! – szedem elő az utazó táskám és mindenfélét beledobálok. – Két napra visszamegyek forgatni és azonnal indulok. – mondom és már csukom is a bőröndöt, mivel csak váltás ruhát és pár magazint viszek magammal, na meg a szövegkönyvet.
- Ki az a hülye, aki vállalja a kockázatot, hogy kikísérjen a reptérig? – nevet fel.
- Természetesen te… Végülis te az a „Lee Tara barátszerű tárgya” vagy, nem? –kérdezem vihogva.
- Komolyan, most ezért visszamenni? Jobb dolgom is van, mint téged bébiszittelni. Tudod, én a munkámnak élek. – morogja, de neki áll öltözni. Tudja, hogy nem balhézhat a rendezővel.
- Érdekes én is. – vonok vállat.
- Nem látszik. – válaszolja.
- Hmmm~ Egyszerre két helyen is helytállok. Szerintem lehet annak nevezni. – veszem fel a cipőm és már készen is vagyok. – Mindig is magán géppel akartam utazni… - elmélkedek, mikor már megindultunk kifele. A reptér sétálva is, ami biztonságosabbnak bizonyul, csak húsz percre van, de ebben a húsz percben Jonghyun egyre csak forrt és forrt. – Elárulnád, hogy még is mi bajod van? – fordulok hátra, mikor meghallom, hogy megint magában morog.
- Te. – ragad erősen karon.
- Áuu, mi van? – nézek rá értetlenül.
- Komolyan… A hülye kis klipped miatt képes vagy két napra itt hagyni a forgatást? A színészi képességed egyenlő a nullával. Így rohadtul le fogsz járatni, inkább gyakorolnál. – mondja, vagyis inkább ordítja, mire csak pofán vágom az egész nézősereg előtt, ahol valami csoda folytán nem voltak jelen a riporterek, sem lesifotósok.
- Gondolkodsz te egyáltalán azelőtt, hogy kinyitnád azt a hatalmas szád? – nézek fel rá könnyes szemekkel. – Elegem van belőled. Mégis ki a franc vagy, hogy megmondd, mit csináljak és mit nem? Ráadásul egy jó szavad sincs hozzám! Amikor megszólalsz árad belőle a gúny és a lenézés. Reggel… - mosolyodok el. – Azt hittem végre elértem valamit, hogy ember számba veszel. Azok után, amit mindketten átéltünk… - szorítom meg a felsőm és erősen a földet bámulom. – Tudod, én mindig is kedveltelek! Tessék! Kimondtam! Csak tudod, kár… hogy az érzéseim rád pazaroltam. Legszívesebben elfelejtenék mindent, ami rólad szól. Hülye! – szaladok el, a megadott gát felé, otthagyva Jonghyunt a gondolataival.

Jonghyun POV*

Mégis… miért fájnak jobban a szavai, mint az az igen erős ütés, amit kaptam? Kellett egy kis idő, mire eljutott a tudatomig, hogy Tara lényegében azt mondta, hogy kedvel. De ez teljesen lehetetlen. Hiszen a saját szememmel láttam, hogy nem egyszer smárolt Onewal. Mondjuk, ez már is megmagyarázza, hogy leaderem, miért is ordított velem, hogy elveszi tőlem Tarát. Tőlem? Hiszen sose egyeztem bele, hogy  az enyém lesz.
- De akkor… - rogyok le a földre. „Legszívesebben elfelejtenék mindent, ami rólad szól.” Miért fáj ez ennyire? Mégis, mi bajom van? Nézek értetlenül arra, amerre nem rég Tara haladt.
Az első találkozásunk óta utálom őt. Igen ez biztos. Először is nekem vágta az ajtót. Ez egyáltalán nem jó kezdet. Utána viszont morgott valamit arról, hogy a rajongóm és vörösen próbálkozott tisztázni a helyzetet, hogy a SHINeeról beszélt. Nem sokkal ezután kötekedni kezdett velem, ami egészen a mai napig tart. De különös módon én vagyok az egyetlen, aki nem jön ki vele túl jól. Mindenki agyon dicséri. Mondjuk tehetséges az egyszer biztos… De akkor is, túl sok mindenbe üti bele az orrát, és régi sebeket hántorgat fel. Várjunk csak… Azt is én kezdtem… Igaz, a srácoknak mindig segített és néhanapján még kedves is volt. Mindezek ellenére, úgy érzem, mintha titkolna valamit. Valami furcsát, de lehet csak én reagálom túl. Azt is be kell vallani, hogy igazán dögös… Dögös…?! Mégis mi a fene ütött belém…  Hiszen, a nem rég történtek, ahogy fűt-fát ígérgetett… Egy piti kis hazug…

De akkor miért? Miért nem vagyok képes elfogadni a szavait? Olyan, mintha azzal, hogy visszament… Mintha elvesztettem volna valamit, amit ez idáig kerestem ő után.

Mi nekem Tara?

Remény… hogy elfelejtsem őt?
Utálatos, undok nőszemély, aki csak egy újabb pokol?

Igen… minden bizonnyal a második.

Utálom, és ez így is van rendjén. Mit várt? Hogy kedves leszek vele, csak mert „szerelmet” vallt?
Pont ellenkezőleg!

Lee Tara ki foglak használni és a földbe tiporlak!

7. Fejezet - End

Taemin POV

Tara karjai még mindig szorosan ölelnek át. Én csak zokogok, ha nem tartanának valószínűleg összeesnék. Még mindig nem tudom feldolgozni az öt perccel történteket. Annyira hihetetlenül fájdalmas. Tara elvezett egy padhoz, ahol már több sokkolt ember ül. Én is csak a lángoló maradványokat nézem könnyes szemekkel. Elmegy mellőlem őrangyalom, de egy percen belül vissza is ér.
- Csak citromos tea volt. Igyál, jött tesz a léleknek. – ül le mellém és a hátam simogatja.
- Ugye tudod, hogy papucsban jöttél? – kérdem remegő hanggal.
- Igen. – gondolom más lett volna a válasza, de inkább tömören válaszolt.
- Miért ő? – nézem a padlót.
- Taemin… ne… - jelzi, hogy tereljem a témát.
- Szerettem. Ő volt a mindenem, mégis elvették tőlem. Miért ennyire kegyetlen a világ? Csak azt veszi el, amit szeretünk… Mihez kezdjek ezután? Öljem meg magam? Menjek egy kolostorba? – agyalok hülyeségeken.
- Taemin… nyugodj meg… - próbálkozik Tara.
- Egyszerűen nem érdemeltem meg. – ostorozom magam.
- Ez nem igaz! – kiált rám. – Ne mondj ilyeneket, hogy nem érdemelted meg! Ne mondd, hogy önző vagy és csak magadnak akarod őt! N-Ne mondj semmit… Nem csináltál semmi rosszat… - esik hirtelen kétségbe, és könnyei hullani kezdenek. Annyira megijedtem, hogy az én bajomról meg is feledkeztem.
- Tara? – rázom meg a vállánál fogva.
- Ne mondd, hogy nem érdemled meg. Te csak szeretni akartál. Ez csak egy véletlen baleset volt. Nem a te hibád. Ezért ne mondd… - makogja.
- Hogy nem érdemeltem meg. Oké. Nyugodj le, kérlek. – simogatom meg arcát.
- Bianne. Most nekem kellene vigasztalnom téged. – hajtja le a fejét.
- Majd én megoldom Tara! – hallatszódik mögülünk egy hang, minek hatására mindketten egy ültő helyünkben megfagytunk.
- Képzelődöm! – kapok a hajamba.
- M-minho..? – suttog Tara.
- Képzelődöm! – rázom meg a fejem.
- I-itt van… - bökdös Tara.
- KÉPZELŐDÜNK! – ordítom Tarának, aki csak vigyorog, mint a vadalma, majd hirtelen 90 fokos fordulattal fordít meg. – Minhoo… - pislogok nagyokat. – T-tényleg te vagy az? – tapogatom arcát.
- Mázli, hogy nem szálltam fel, mi? – mosolyog, de hirtelen felindulásból felpofoztam.
- Szerinted ez vicces? – rázom meg a fejem. – Tudod, hogy egy világ dőlt össze bennem? Hogy elvesztettem mindenem, egy perc alatt? Tudod, milyen érzés az, amikor már nincs kiért élned, és teljesen üres vagy. Mint egy felhő. Az is csak úgy van… - folynak a könnyeim, de már csak inkább az örömtől.
- Mennyi időd van neked ilyen hülyeségeken agyalnod? – forgatja a szemeit.
- Elnézést, hogy szeretlek… - morgom már magamnak.
- Hogy ti milyen nehéz esetek vagytok… - kuncog Tara, majd hirtelen nekilök Minhonak, aki így könnyedén megcsókol. Itt millió ember előtt, akiknek a fele mély depresszióban van, erre mi itt játsszuk, a szerelmes párt. De nem tudott érdekelni. Átkaroltam, és úgy húztam magamhoz. Ebben a percben leírhatatlanul boldog voltam. A szürke alagút végén, újra ott van a fény. A remény fénye. A jövő fénye.

Amikor az embernek egy álma, egy célja, egy olyan dolog, amiért bármit megtenne, boldog lesz a tudattól, hogy neki van. De belegondolt már bárki is, ha mi van ha pont ezt veszíti el? Kevesen ismerik ezt a fajta bánatot. Mivel ezt csak azok ismerik, akik igazán megküzdöttek célúkért. A többi… A többi csak szórakozásból űzi, nem érzi át annak mélységét. Mindenesetre, én elvesztettem mindent, ami a boldogságomhoz fűződött. Ebben az öt percben képes voltam mindent átgondolni. Nem volt reményem. És mégis… Vissza kaptam őt.

Nincs képem azt mondani, hogy elveszíteni valamit jó dolog. De, amikor felcsillan az apró remény az újrakezdéshez, az mindent megér. Már csak annyit tudnék hozzáfűzni…

„Köszönöm.”

- Tudom, ez a rész nem éppen hosszú, de ezt a 2Min párosítást, csak töltelék történetnek raktam be. Remélem azért mindenkinek elnyerte a tetszését, és természetesen hamarosan jön a 8. fejezet!:P -

6. Fejezet "A little Extra"

Taemin POV

- Hyungnim, mihez kezdünk most? – fordulok vissza az ajtótól Minho fele.
- Te mihez kezdesz? – lép mellém, és összekócolja a hajam, miközben kedvesen mosolyog rám. Ezt szerettem benne. Még a legrosszabb helyzetekben is képes volt mosolyogni, mosolyával másokat is arra késztetni. Melegséget árasztott, és menedéket adott, mindig, amikor rosszul éreztem magam, vagy, amikor senki más nem vett emberszámba. Főleg az utóbbi időkben. Ha Minho nem lenne, valószínűleg, már rég megőrültem volna. Gyakran járkáltam át hozzá éjszakánként és mellébújtam, hogy végre én is el tudjak aludni. Rossz alvó vagyok, már a kezdetektől fogva, így nem egyszer kötött ki hyung a földön, de sose szólt rám. A takaró nagyobb részét is mindig nekem adta. Néhányszor megkérdeztem, hogy miért ilyen kedves hozzám, de a válaszadást mindig kikerült, vagy rejtvényekben válaszolt.
Aztán…

Az érzéseim kezdtek másfele hajlani, a barát zónából kezdtem átlépni valahova máshova, ahol most állok. A percek, amiket nélküle töltöttem el, mindennél jobban megviseltek. A magányos éjszakákat is, amikor már nem lett volna pofám bemenni hozzá, csak úgy éltem túl, hogy arra gondoltam reggel újra láthatom. Ezt hívnák szerelemnek?...
- Hyunggal akarok maradni! – mondom határozottan.
- Taemin, ezt már megbeszéltük egyszer… sokszor. – helyesbít.
- És hülyeségnek tartod… - sóhajtok. Pedig ez egyáltalán nem hülyeség. Veled akarok maradni!
- Nem azt mondom, hogy hülyeség… Nézd… Nem akartam elmondani, de én kiutazom Amerikába. – kerekednek ki szemeim.
- M-mi…? – hagy el minden erő.
- A szüleim cégének segítségre van szüksége, és hosszas gondolkodás után, úgy döntöttem, mint a vállalat örököse, hogy kimegyek. – magyarázza el a helyzetet.
- Itt akarsz hagyni még TE is? – nézek fel rá könnyes szemekkel.
- Taemin… ha így nézel rám… - hajtja le a fejét. – bűntudatom lesz. – motyogja.
- És ha én pontosan ezt akarom? – fordulok el és megengedek magamnak egy könnycseppet, amit azonnal le is törlök.
- Bűntudattal akarsz itt tartani, amikor menni akarok? Azt akarod, hogy boldogtalan legyek? – mondja. Komolyan, mintha most szakítanánk vagy mi a fene.
- Velem… nem lennél boldog? – suttogom az előttem lévő falnak, és próbálok erős maradni.
- Mi? – kérdez vissza.
- VELEM… NEM TUDNÁL BOLDOG LENNI? – ordítom és ökölbe szorítom testem mellett kezeimet.
- Taemin… Ez nem olyan egyszerű. Ne állítsd már be, úgy mintha szeretők lennénk. – nevet fel egy kicsit. – Csak barátok vagyunk… - sóhajtja. BA-RÁ-TOK. Egy szó. Mégis képes volt azonnal lerombolni  kicsiny világom.
- Barátok? – nézek fel a plafonra.
- Igen, gondolom… - kezd elgondolkodni azon, hogy mi rosszat mondott.
- És… egy barát, nem szerethet bele a másikba? Mert az már nem barátság, igaz? – fordulok meg és kérdezem tőle remegő hangon.
- Taemin… - lép oda mellém, és megfogja a vállaim, majd mélyen a szemembe néz. – Menj haza a szüleidhez, fáradt vagy, és biztos nehezen dolgozod fel a történteket. Butaságokat beszélsz… - rázza meg a fejét, ezzel adva nyomatékot a szavainak.
- Ennyire hülyének nézel? Azt hiszed, hogy még mindig gyerek vagyok? Már rég felnőttem… Csak tudom, hogy mit érzek… - vágom a fejéhez kissé dühösen.
- Tudom jól. Túl hamar nőttél fel… Most pedig menj pakolni, holnapig el kell hagynunk a dormot. – indul meg a lépcső felé.
- Meddig akarod még elkerülni a válasz adást, hyung? – kérdezem kétségbeesetten. – Miért kerülöd ki folyton a kérdéseimet? Élvezed, hogy nem értem a dolgokat? Vagy, azt akarod, hogy még több „téves” következtetést vonjak le? Felejtsd el, úgyis feleslegesen kérdezek… - ülök le az egyik bárszékre.
- Holnap reggel már nem leszünk itt. Pakolj. – mosolyog vissza, majd eltűnik az emeleten.
- Minho hyung… Mégis mi a fenét csináltál velem? Aishh… Szinte nyíltan szerelmet vallottam és semmi! – borzolom össze dühösen a hajam. – Komolyan csak egy éretlen gyerek lennék? – gondolkodok hangosan, miközben megindulok egy boros pohárért. – Ha már ez az utolsó napunk, kárba ne vesszen… - veszek ki egy üveg bort és lassan eltűntetem tartalmát. Aztán egy újabbét és újabbét. Már három üvegből hiányzik a vörös lötty és különös módon nem érzek semmit se. Délután van, huszonharmadika és ülök. Minden oké. Állnék fel, mikor elesek a semmibe.
- Vagy mégse… - morgom magamba, majd valahogyan felmostam magam a földről és döcögve, leverve egy vázát másztam fel a lépcsőn. – Mióta van hegy a ház közepén? – dörzsölgetem szemeim, ahogy lefele nézek.
- Taemin, mit csinálsz a földön? – guggol le mellém Minho, így egy magasságban vagyunk.
- Azt, amit te nem! – kuncogok.
- Részeg vagy! – fogja be az orrát.
- És? Nem a te dolgod, hogy mit csinálok! – vágódok hanyatt.
- Most nincs itt Key, hogy segítsen… - tartja felém kezét, hogy felhúzzon. Egy feltűnő szemforgatás után, semmit sem válaszolva fogadom el és segített be az ágyamig.
- Jól mondtad. – kezdek szipogni. – Key többé nincs itt, hogy ápolgasson. Nincsen többé, aki fiának hívna és úgy bánna velem. Nincs itt többé Onew. Két év múlva ki tudja, hogy fogunk egymásra emlékezni. Előbb- vagy utóbb neked is be kell vonulnod. De előtte még itt hagysz. Jonghyun, meg csak a saját feje után megy. Hát nem érted Minho? Nekem már csak te vagy… - nézek kifelé az ablakon, és álmosan pislogok, mikor megérzem, hogy besüpped az ágy. – Minho? – nézek ki a párnák közül, de már csak Minho puha ajkait érzem meg a sajátjaimon. A szememet be se tudom csukni, olyan hirtelen ér véget. A gyomromat egy fura maró érzés járja át, de most… valahogy annyira jól esik. Mikor felébredek az extázisból, értetlenül pislogok az előttem mosolygóra, egy szó sem hagyja el a szám, csak érzem, hogy szemhéjaim lecsukódnak.
- Három év múlva. Három év múlva visszajövök, és még jobb ember leszek. Csak várj rám… - hallom meg még szavait, majd teljes sötétség.
Álmomban a SHINee még mindig együtt volt. Egy szó sem esett feloszlásról. Mindenki a saját dolgát csinálta. Egy tipikus SHINee reggel. Én kelek fel utolsónak, és álmosan barangolok le a lépcsőn. Először is Minho arcát látom meg, aki már is szállítja a reggeli kávé adagom, a kedvenc macskás bögrémben. Másodszor a marakodó, nem szerelmes JongKey pár a konyhában. Key próbálkozik valami reggeli elkészítésében, de hyung minden második mozdulata elvonja a figyelmét, ezért kénytelen ordibálni vele, de mindketten csak nevetnek. Harmadszorra, a még nálam is álmosabb Onewt látom meg fetrengeni a kanapén, egy párnával a fején. Gondolom hangtompítónak használja, hogy Key hangját kiverje a fejéből. Én csak leülök a fotelba és bekapcsolom a TV-t, mikor is csengetnek. Aztán hirtelen megébredek.
- Nyitom, csak ne nyomkodd már! – ordítok ki, de hamar belefájdul a fejem. Azt hiszem kicsit sokat ittam, arra se emlékszem, hogy kerültem ide. Gyors léptekkel nyitottam ajtót egy gőzölgő fejű Tarának. – Neked is jó reggelt. – mosolygok rá.
- Jó a fenéket… - morog rám, majd becsapja a szobája ajtaját. Ennyiben hagyom, nem szeretek belefolyni egy nő ügyeibe. Kikullogok a konyhába, ahol az étkező asztalon egy üzenet fogad.

Zene: >> https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=fPGKN-1ZY2Y#at=16 <<

„Teamin.. sajnálom, hogy nem ébresztettelek fel, de annyira békésen aludtál. Mellesleg, így sokkal könnyebb a búcsúzkodás. Most, hogy levelem sorait olvasod, valószínűleg már mindennek elhordtál, de meg is érdemlem. Ahelyett, hogy még vagy tíz sor kerülőt írnék, itt az ideje, hogy válaszoljak az összes eddigi kérdésedre egyetlen egy szóval: Szeretlek.

Minho”

A kezemben remeg a papír, könnyeimet csak nehézségek árán tudom visszafojtani. Ordítani tudnék a fájdalomtól, ami a szívemet mardossa. De nem tehetem. Erősnek kell maradnom. Ám ekkor bevillannak az éjszaka emlékei. Minho… megcsókolt, és még valami olyanról beszélt, hogy várjam meg. Öntudatlanul is, de a földre rogytam és csak sírtam. Végig gondoltam, hogy mekkora egy bunkó voltam vele, tegnap, pedig ő is ugyanúgy szenvedett, mint én. De nekem most nincs időm magamat siratni. Igen, ha futok egészen a reptérig, akkor még talán utolérem. Nem hagyhatom, hogy így érjen véget.

Hiszen még el sem kezdődött…

Úgy, ahogy voltam pizsomástól az utcáknak eredtem és csak futottam. Egész végig csak az járt az eszemben, ha én most nem érem utol, azt örök életemre bánni fogom, és sose bocsátok meg magamnak. Na meg azon, hogy ez a sokévnyi futás most egész jól jön…

Ha odaérek, mit fogok mondani? Hogy fogalmazzam meg, a nyilvánvalót? Mindketten ugyanúgy érzünk, és a helyzet most még is nehezebb, mint volt. A szerelem tényleg nem gyerekeknek való. Ezek szerint, most Minho is vagy gyerek, vagy én nőttem fel. Újabb dolog, amit majd meg kell beszélnünk és az orra alá kell dörgölnöm… „Seoul AIRPORT”. Na végre, hogy ideértem… Fújom ki magam fél percben, majd a recepcióshoz megyek és megérdeklődöm a járatokat.
- Jó napot! Meg tudná mondani, mikor indul Amerikába a gép? – lihegem.
- Persze. A 707-es… várjunk csak… itt valami nem stimmel. – vág furcsa arcot a nő.
- Noona, mi a baj? – kezdek aggódni.
- Á, semmi, csak egy kisebb probléma merült fel a felszálló kapunál. És a kérdésére visszatérve, pontban 11-kor. Még nagyjából öt perce van, még az utolsó utas is felszáll. Jobb lesz ha sietsz. – biccent.
- Köszönöm. – és már futok is a… - Noona, hova is sietek? – kérdezem még vissza.
- 22-es kapu… - kuncog, és már el is tűnök. Igaza volt. Mire odaérek már csak két ember van az ellenőrző pontnál. De az egyik Minho. Kinézek a hatalmas üvegablakon és látom, hogy még tankolják a gépet, így pár percet késni fog.
- Minho! – kiáltok oda, de nem reagál. A csomagjaiért nyúl, és az ajtó felé megy. – MINHO! – próbálkozok hangosabban, de még mindig semmi. Odaérek a külső kapuhoz, de az őrök nem akarnak átengedni. Erőtlenül kapálózok Minho nevét ordítva, szinte már könyörgök, hogy legalább, nézzen vissza. – Te sem így akarod! MINEK NEHEZÍTED MEGE MINDKETTŐNKNEK? Minho… hát nem érted? Szeretlek… - mondom az utolsót már halkan, szinte hallhatatlanul. – Minho NE SZÁLLJ FEL A GÉPRE! MARADJ VELEM! Kérlek! Soha többé nem kérek semmit, csak maradj itt… - ordítom remegő hanggal.  De ő még mindig nem válaszol. Vissza se néz. Csak eltűnik a páncél ajtó mögött, az őrök pedig elengednek. Az ablakhoz futok, és reménykedem, hogy még láthatom felszállás előtt. De újból tévedtem. A hangszóróból jön az értesítés, hogy a 707-es egy percen belül elindul. De nekem ez az egyszer egy örökké valóságnak tűnt. Vártam, hogy Minho visszasétál, és azt mondja, hogy csak viccelt. De nem…

A gép lassan elkezd gurulni, ezzel előidézve könnyeimet, amik már megállíthatatlanul folynak és nem is sok mindent látok tőlük. Viszont, a következő pillanatokat tisztán láttam. A gép már a kifutó felénél tartott, mikor egyszerűen… egyszerűen… felrobbant. Összerogyva remegtem a padlón, és hatalmas szemekkel meredtem a lángokban álló gépre.
- Minho? – az emberek sikítoznak, és sírnak körülöttem. Nem különbek nálam. – Minho… Minho, Minho, Minho, Minho, Minho, Minho, MINHO! – ütöm az üveget, ahogy csak bírom és könnyeimtől fuldoklom. A többi ember ijedten néz rám és a dührohamomra. – Mondd, hogy nem szálltál fel a gépre! Mondd, hogy csak álmodom és megjelensz mögöttem! – ordítom kifele és csapkodok továbbra is. Egy fiatal hölgy, megközelít, de ellököm magamtól és tovább folytatom a magamét.
- Azt mondtad, várjak rád! Megígérted, hogy jobb ember leszel, olyan, aki megérdemel engem! Már el is felejtetted? Szeretlek te idióta! De mégis… mire vártunk mi eddig? – keresem a válaszokat és a véres kezemet bámulom. – Miért hagytál még itt te is? Hiszen szeretlek… SZERETLEK MINHO ÉRTED?! – ordítok még fel utoljára és kifelé bámulók. Tűzoltók. Most már minek…?

Hirtelen egy kezet érzek meg a hátam mögött, mire azonnal megfordulok.
- MIN… Tara…? – aprót bólint, majd leguggol mellém és átölel. Nem szól semmit, csak átölel, én meg újra utat adok könnyzáporomnak és Minho nevét motyogom a fülébe.
- Sajnálom… - szipogja ő is, és csak szorosabban ölel.

Ekkor már felfogtam. Ez az egész, nem egy álom. Bármennyire is akarom, hogy az legyen, ez a valóság.

A kegyetlen valóság, mert…

Minho többé nincs velem. Se senkivel.

5. Fejezet

Másnap reggel van. Tegnap este mindenki hulla fáradtan jött haza. Onew kedves mosolya is lefagyott a helyéről, Jonghyun nekiállt köcsögösködni velem, így mondhatni remek volt a maradék éjszakám. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de túlságosan is irritált, hogy a közelembe volt. Legszívesebben sírni tudtam volna. Nem csinálhatom ezt Onewal. Még ha semmi rosszat nem teszek… De akkor is… Ez így… Nem fair. Ekkor pedig eszembe jutott valami…

Mint már mondtam, reggel van. Mindenki a konyhában van. Onew cuccai már az ajtó előtt tornyosulnak és búcsúzkodik Taemintől és Minhotól. Valami isteni beavatkozás jóvoltából én és Jonghyun kísérjük el a kapuig. Az SM igazgatója kocsival jön ki elénk, hogy biztosítsa a saját jó hírét, és, hogy semmi ne szivárogjon ki.
- Onew, srácok. – köszönt a főnök.
- Főnök… - szólalunk meg egyszerre, majd beülünk az autóba. A főnök vezet, az anyós ülésen Onew, hátul pedig én és a jómadár.
- H-hé Onew, ugye ha írok neked mindig válaszolni fogsz? – mosolygok rá.
- Van okom arra, hogy ne tegyem? – kacsint.
- Nincs… - ülök vissza a helyemre szomorúan.
- Most mondta, hogy nincs. Minek emózol? – kezd bele Jonghyun.
- Hozzád meg ki a franc szólt? – háborgok.
- Nők…  - köpi.
- Bajod van? Esetleg beverjek? – mutogatom az arca előtt az öklöm.
- Azok a gyenge kezek nem fognak engem bántani! Híresség vagyok. – nevet fel, mire Onew hátranyúl és fejbe vágja.
- Komolyan Kim Jonghyun, amíg be nem lépek azon a kapun a leadered vagyok, ne szálljon fejedbe a dicsőség. – oktatja ki.
- Ha te mondod… - adja meg magát.
- Srácok, egyébként emlékeztek arra, hogy Jonghyunnak lesz egy doramája és, hogy ő a férfi főszereplő? – zökkent ki minket a főnök.
- Hogyne felejthetnénk el! – ironizálok.
- Csak irigy vagy rám. – hozza a szokásos formáját.
- Irigy a halál… - forgatom szemeim.
- Tényleg nincs mire irigykednie, valójában Tara a női főszereplő! – mondja kissé halkan.
- HÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ? – sikítunk egy frekvencián Jonghyunnal, mire drága sofőrünk hirtelen fékez, én meg beverem az orrom az előttem lévő ülés támlájába. – Normális maga? – morgok.
- Megjöttünk. – szál ki egyhangúan Onew.
- O-onew… Bekísérlek! – kiáltok utána, és még mielőtt a főnök megakadályozna benne, kikerülöm és Onewba karolok. – Minden oké? – kérdezem óvatosan, de Onew bánatos szemeiből ki tudom olvasni a választ.
- Hogy lenne? Tara, ezt még te se gondolhatod komolyan…  - fordít magához a kapu előtt. – Szeretlek.. és mégis azt kell néznem, hogy „enyelegtek”  Jonghyunnal. Ő azt se tudja, hogy kell bánni egy olyan emberrel, mint te… Nem fog megbecsülni, tönkre tesz. – aggodalmaskodik.
- Nem mondtam, hogy szeretem Jonghyunt… - pirulok el.
- Te nem, de az arcot igen! – kócol össze.
- Onew… - fogom kezeimbe kezét. – É-én sajnálom…. – szipogok. – Ha… - folytatnám, de Onew szám elé teszi mutató ujját.
- Ha előbb mondtam volna el, talán most az enyém lehetnél. Ne emészd magad ezen, én hibáztam. – mondta és átölelt.
- Onew… - fúrom fejem a nyakába és tovább szipogok. – Ugye tudod, hogy sokkal, de sokkal jobban kedvellek, mint Jonghyunt? – markolok bele pólójába.
- Igen, és ez nekem elég…  - akar adni egy puszit a homlokomra, de reflexből elhúzódtam. – Értem. Akkor szia. – szívszaggatóan rám mosolyog, felveszi a földről a táskáját, és anélkül, hogy hátranézne megy át a kapun. Undorodtam magamtól, ezért gyorsan kiszaladtam, de a könnyeimtől nem láttam, így nekimentem valakinek.
- J-Jonghyun? – pillantok fel rá, miközben a szemem törölgetem.
- Na mi van, nincs akit az orrránál fogva vezess? – drámázik.
- Ezt most fejezd be! Hogy beszélhetsz így a leaderedről? – ordítok rá.
- Már nem az. Kim Jonghyun önmagában híresség. – suttogja. – És ne kiabálj, a riporterek már így is kispécéztek maguknak. – oktatgat, mint valami hülyét.
- Ó.. Szóval hírességet akarsz? Azt akarod, hogy mindenhol a csapból folyjon a neved? – mondom dühösen.
- Pontosan! – elégedetten vigyorog. Én is eleresztettem egy ördögi vigyort, és mindenki előtt megcsókoltam, de úgy állítottam be magunkat, mintha ő támadott volna le. Nagy szemekkel pislogok rá, a riporterek az aurámba nyomultak és várják, hogy mit reagálok. Miután elszakadtam a szájától, a riporterekkel szembe fordultam. Kivettem az egyik kezéből a felvevő készüléket, majd megszólaltam.
- É-én se tudom, hogy m-miért csinálta… Annyira zavarban vagyok, kérem bocsássanak meg! – mondom vörösen, de természetesen a dühtől és meghajolok, de mikor felegyenesedtem… A világ legszomorúbb látványa fogadott. Onew már végzett az alap dolgokkal a kapunál és már a katonaság udvarához vezető, nyitott folyosón volt.
 Engem nézett…
 Könnyes szemekkel… Könnyei sorra hulltak végig arcán, és csak engem nézett továbbra is. A szemében már az aprócska fény sem volt meg, ami eddig a reményt jelképezte. Tönkretettem… Pedig az előbb még engem kellett féltenie. Mikor észbe kaptam, már az én könnyeim is hangtalanul megeredtek. A riporterek szívbajt kaptak, nem értették, hogy mit nézek a távolban, majd ők is kiszúrták Onewt.
- Bocsáss meg… - artikulálom, de legszívesebben ordítanám.
- Mit? – formálja ő is a betűket.
- MIÉRT? MIÉRT CSINÁLOD EZT? – ordítok.
- Hogy jobb legyen… - artikulálja még mindig.
- KINEK? KINEK LESZ JOBB ETTŐL? – indulok meg felé gyors léptekkel.
- Nekem… - sóhajtja, mikor odaérek a rácsokhoz. Kezeim átnyújtom és könnyeit törölgetem. – Önző vagyok. Azt akarom, hogy nekem ne fájjon, de téged… Téged meg megbántanak a szavaim… - tör ki belőle minden érzelem.
- Akkor, ezek szerint, ugyanolyan vagy, mint Jonghyun, igaz? – eresztek el egy halvány mosolyt és közelebb húzom a rácsokhoz. Szép nagy rések, mit ne mondjak…
- Egy undorító, önző ember vagyok. Nem érdemellek meg… - ostorozza magát.
- Jaj, fogd már be! – nevetek fel fájdalmasan, és megcsókolom. Nem sietek el semmit, hagyom, hogy átvegye az irányítást, és addig játsszon nyelvemmel, amíg jónak látja.
- Miért?... – kapaszkodik meg a rácsokon és lehajtja a fejét.
- Mert én is önző vagyok! – emelem fel fejét, hogy egymás elveszett tekintetébe bámuljunk. – És nem szeretem, ha más az én cuccomhoz nyúlkál. Végülis az én bolond csirkém vagy, nem igaz? – mosolygok rá, miközben arcát simogatom. Egy ideig nem válaszol, csak kikerekedett szemekkel és remegő testtel jelzi, hogy szavaim eljutottak az agyáig.
- A tiéd…? – kérdezi erőtlenül.
- Az enyém… - válaszolom határozottan.
- Meddig? – ragadja meg őt két katona, látva, hogy nem akar menni és elkezdték húzni, így én is megindultam abba az irányba, amerre ők.
- Örökké… - kiáltom sírva. – Az enyém vagy, érted? Senki másé, csak az enyém! – futok, már amennyire tudok a térdem miatt.
- Hallod ezt Kim Jonghyun?! – szól fel Onew magabiztosan. – Két év múlva, két év múlva, mindent elveszek tőled! – nevet fel hisztérikusan. – Meg mutatom, milyen olyasvalakit elveszíteni, aki sose volt a tiéd! Érted Jonghyun? Én nyertem! Minden szempont… - csukódik be az ajtó és síri csönd telepszik az emberek köré. Én a kavicsokkal teli talajra rogyok és csak nézek magam elé.
- Lee Jinki… Mindig is furcsának tartottam az optimizmusod. – sétál mögém Jonghyun.
- Mit tettem…? – folynak lefele a könnyeim.
- Elég rendesen elszúrtad a karrierem újrakezdését… - flegmázik.
- Most… mégis ki a francot érdekel a te kis világod? Egy pillanatra nem tudsz másokra is odafigyelni? – nézek a szemébe, miután nehézkesen, egyszer visszaesve felálltam.
- Hogy úgy járjak, mint Onew? Kössz kihagyom! – lép hátrébb. – Viszont a riportereknek nem én fogok magyarázkodni, se a holt sápadt főnöknek.
- Nincs mit megmagyarázni. Köztünk az utálaton kívül semmi sincs… - sétálok el az ellentétes irányba.

Mégis mit tettem? Onewnak reménytelen álmokat adtam… De még milyeneket. Ilyet még a legprofibb hazudozó se tud kitalálni. Ráadásul, ebbe Onew beleőrült… Megőrült, értitek? Át tudjátok ezt a fájdalmat érezni? Egy érzelmi ronccsá tettem, a felém irányuló szerelme miatt. Teljesen tönkretettem a jövőjét. Soha az életbe nem fog továbblépni rajtam. A múltban fog ragadni. Ha két év múlva kikerül, az neki olyan lesz, mintha egy szokásos napot töltenénk el együtt. Kikapcsolja a világot, és csak én leszek a világa.

Ilyen lenne, egy viszonzatlan szerelem? Nem… Ez már túlmegy annak a határain is. Ez már az emberekbe fektetett kölcsönös bizalom alapköveit rúgja fel. Figyelmen kívül hagyom magát a személyt, reménytelen reményt adok neki, és az érzéseiről tudomást sem veszek. Hanem mindent úgy csinálok, hogy az én kis lelkivilágom sérüljön a legkevésbé. Hagyom, hogy mások szenvedjék el a nehezét, hogy boldogan élhessek. De, hogy éljek boldogan, ha látom a barátaimat szenvedni? Ráadásul a saját önző hibám miatt…

Ki vagyok én, hogy embereket tegyek tönkre? Bárki is felhatalmazott volna, hogy már pedig „Lee Tara, neked az emberek reményeit kell tönkretenned, és kárörvendeni rajtuk?!” Ha így lenne, minden sokkal egyszerűbb lenne, igaz? Megérteném magam, és a feladatom tenném. De ezt senki nem mondta nekem, magamtól cselekedtem. Mint egy báb, akit eddig csak a madzagok mozgattak, most öntudatra ébred, és tönkre akarja tenni a bábmesterét, aki eddig szerette és védte.

De mégis…
Mi az én hibám?

Talán az, hogy beleszerettem…

Onewba…

Vagy, az, hogy hagytam megőrülni azt, akit szeretek?
Így igaz…
Elvettem a jövőjét, a sajátom miatt…

4. Fejezet

Egy hete tartják bent Keyt a kórházban. Folyamatosan dühkitörései vannak, esténként pedig zokog. Nehéz lehet feldolgozni, hogy többé nem láthat. Bár néha mondja, hogy lát egy-két foltot. De sose hallottunk még olyan csodáról, hogy egy vak újra lát. Csak tündérmesékben van ilyen. Amiben pedig mi élünk az a kegyetlen világ. Kérdezés nélkül vesz el tőlünk mindent, nem állít feltételeket, csak vesz, de sose ad…

Azóta minden egyre rosszabb. Már senki sem szól senkihez. Néma csendben ül mindenki egymás mellett. A szemem arcról arcra fut, de csak ugyanazt az elkeseredettséget látom.
Az SM eddig egyszer sem hívott, nekünk pedig nem válaszoltak. Mégis mit tehetünk ebben a helyzetben?
- Mi lenne ha Tarat beöltöztetnénk Keynek? – pattan fel Taemin. Mindenki kiguvadt szemekkel fürkészi Taemint, de Jonghyun kevésbé volt ilyen jóhiszemű egyből nekiesett.
- Komolyan azt hiszed, hogy ez a liba helyettesítheti Keyt? Hogy gondolhatsz ilyet? – rángatja pólójánál fogva a sírni készülő Taemint.
- JONGHYUN! TESZED LE! MOST! – ordítok rá, mire megszeppenve fordul felém. – Okos. Most pedig, enged el! – parancsolgatok tovább normál hangnemben. – Csak oldani akarta a feszültséget… Nem kell ennyire nagy ügyet csinálni belőle. A helyzetünk nem annyira jó, hogy minden kis apróság miatt egymás torkának essünk. – oktatom ki és visszanyomom a kanapéra. – Azt hiszed, ha most nekiállsz veszekedni jobb lesz? Megváltozik valami? Komolyan ennyire rá akarod fogni a dolgokat valakire? – kérdezgetem szép sorjában.
- Épp ez az… innentől kezdve rohadtul nem lesz semmi sem ami megváltozna. A SHINeenak befellegzett. – puffog.
- Ez akkor se ok arra, hogy másokat bánts! Szerinted Key nem ordítaná le a fejed? – kuncogok, mire egy lágy mosoly hagyja el mindenki arcát. De ez a kis „jókedv” sem tart sokáig, mikor a semmiből megjelenik a főnök. Mindenki visszavarázsolja magára rideg tekintetét és undorral méregetik a férfit.
- Tudom, hogy már túl késő van, és valószínűleg most utáltok is. – sóhajt.
- Azta ezt miből találta ki? – humorizál Jonghyun.
- Moderálja magát! – szól rá mérgesen, de nem is foglalkozik vele többet. – Onew, beszélhetnénk? Négyszemközt. – emeli ki utolsó szavát.
- Nincs titkom előttük. – mutat körbe.
- Lee Jinki! – szól rá ellentmondást nem tűrve, mire csak egy aprót bólint és a többiek kiszállingóznak. Én egy ideig még szemezek a dühtől vörös főnökkel, majd mikor azt hiszik, hogy felmegyek, egy szempillantás alatt belopózok a konyhába. Ezt neked seggfej!
- Mi ez a nagy államtitok, amit csak mi hallhatunk? – érdeklődik Onew.
- Két dologról lenne szó. Az egyik a SHINee visszavonulása, a másik a te és „Key” bevonulása. – mondja.
- Bevonulni mégis hova? – értetlenkedik.
- A katonaságra. Az egyetlen dolog, amivel meg tudjuk oldani, hogy Key állapota ne tudódjon ki, az az, hogyha azt tettessük, hogy mindketten bevonultok. – taglalja.
- De csak 2 év múlva szükséges bemennem a katonaságra.
- Azt akarod, hogy a rajongók megőrüljenek? És az utolsó cseppnyi jó híretek is elvesszen? – kérdezi ingerülten.
- Maga szerint nem kötelességük tudni az igazat? És ha később kiderül, hogy az egész… vagyis csak a fele meg van rendezve? Akár még fel is jelenthetnek! – így Onew.
- Arról mi majd gondoskodunk. – nyugtatja a főnök.
- Igen? Gondoskodnak róla? Úgy, mint Keyről? Papírja volt róla, hogy egy bizonyos fajta fénycsőtől a szeme rohamos ütemben romlik. És maguk? Hát képzeljék, nem azt használták? Ne válaszoljon, költői kérdés. – morog Onew.
- Maga csak ne merjen felelősségre vonni minket a munkákban! Nélkülünk sehol sem lennétek! – kezd kötekedni.
- Igen? Valóban? Maga valami érzelmi zsarolással próbálkozik? Mert szarul csinálja. – kezd idegeskedni Onew. – Ennyire hülyének néz minket? Egészen eddig úgy pattogtunk, ahogy fütyültek és mit kaptunk érte? Semmit. A maguk részéről semmi tisztelet. És nem mellesleg, ha már a SHINee feloszlott, nem maga dönti el, mikor vonulok be! – fújja ki a levegőt.
- Lee Jinki! Nem fogok magával veszekedni! Azt csinálja, amit mondok! – csap az asztalra. – Ha azt mondom, hogy bevonulsz, akkor bevonulsz és nincs apelláta. – érvel.
- Különben? – húzódik közelebb a főnökhöz.
- Bármikor elintézhetem, hogy olyan szerencsétlenül járjon, mint az a lány. – amint eljutottak a szavak a konyháig, reflexből vertem le a mellettem lévő poharat. Döbbent voltam, közben tombolt bennem a düh. Szerencsémre Onew elterelte a figyelmét, így nem kellett magyarázkodnom. A beszélgetés többi része, inkább már csak vita volt. Hangos ordibálás közepette egy pofon is helyett kapott, „természetesen” Onew részére. Miután a puffogó főnök elment, kiszaladtam hozzá.
- Onew… -ülök le mellé.
- Sajnálom, hogy azt mondta… - kezdene bele.
- Semmi gond. Megszoktam. Igazából már fel se veszem, de most sokkal fontosabb, mi van veled? –mosolygok rá.
- Meg tudnám fojtani egy kanál vízbe. – morgolódik.
- És… tényleg bevonulsz? – bámulom a zoknim.
- Hiába vitáztam több mint két órát, csak ezzel tudom megvédeni a többieket. – mondja.
- Szóval igen… Gondolod, hogy Key is ezt akarná? – nézek rá.
- Nem. De az ügynökséget koránt sem érdekli, hogy ő mit gondol erről. Holnap pedig a gálán bejelentjük, hogy vége. – remeg meg a hangja.
- Onew… Minden rendben lesz… - szipogok.
- Mi a baj? – néz rám ijedten.
- Miért csak annyit tudok kinyögni, hogy „Minden rendben lesz.”? Semmit nem tudok tenni… - hajtom le a fejem.
- Tara… Te egy gyönyörű és intelligens lány vagy. Tele energiával és legfőképp harci szelemmel. i állsz az igazad mellett, és megvéded a gyengébbet. Nagyon tehetséges is vagy. – húzza fel arcom államnál, és eltűr egy tincset a szememből.
- E-ezt most miért? – vörösödök el, mint egy rák.
- Az első pillanattól kezdve, belopóztál a szívembe… - nyom egy puszit a homlokomra, én meg csak pislogok, mint egy hal a szatyorban.
- D-de… Onew-sshi… É-én… vagyis hát… - hebegek.
- Ne aggódj. – nevet. – Az elejétől kezdve tudtam, hogy ez viszonzatlan. Szóval, csak mosolyogj, oké? Igazából csak szerettem volna, hogy tudd… Két nap múlva már egy kalitkába zárt madár leszek. Mindent el akarok intézni, amit csak tudok. – meséli tovább csillogó szemekkel.
- Mint egy nagyra nőtt gyerek. – kuncogok. – Csirke hányásig, mi? – nézünk össze.
- Pontosan! – nevet.
- V-viszont… sajnálom, hogy nem viszonzom az érzéseid. – szomorodok el.
- Tara, mondtam, hogy rendben van. Rád másnak van szüksége. - áll fel a kanapéról és engem néz.
- Hmmm? Kinek? – értetlenkedek.
- Jonghyunnak.  – megy felfele egy csalódott mosollyal az arcán. Tudtam, hogy megjátssza, hogy nincs semmi gond. De reménykedtem benne, hogy egyikőjük sem lesz könnyelműen szerelmes. Minden az én hibám lenne? Hogy idejöttem, minden a fejetetejére fordult. Gratulálok Tara, megcsináltad. A gondolataimba mélyedve megyek fel én is az emeletre, a lépcsőn pedig összeütköztem a lestrapált Jonghyunnal. Vetettem rá egy megvető pillantást, majd kikerülve őt mentem be egészen a szobámig. Jinki ajtaja előtt elhaladva kiszűrődtek a zokogás hangjai. Ezt most én csináltam, és nincs rá mentségem. Sápadtan dőlök be az ágyamra, mikor megcsörren a telefonom.
- Ki az? – dünnyögöm.
- Kang menedzser. – szól bele a főnök.
- Én nem fogok bevonulni… - morgok a párnák közül.
- Tulajdonképpen, arra kérném, önt és Jonghyunt, hogy játsszák meg, hogy maguk egy pár. Ez jót tenne Jonghyun szóló karrierjének. – részletezi.
- Mi van? – esek el az ágyról. – Én… m-meg az a tapló? – kiabálok a telefonba. – Mégis milyen szólóról… Nem mondja komolyan? Maga aztán ért az emberek kihasználásához. De, gondolom nekem sincs beleszólásom. Ahogy Onewnak sem volt. – flegmázom.
- Örülök, hogy ugyanúgy gondoljuk. A holnapi gálán, mint már tudja, gondolom…. Bejelntik a SHINee végét, de ezzel egybekötjük az örömhíreket is. Kim Jonghyun és Lee Tara szerelme. A feltörekvő kiscsillag és a szóló énekes. Hát nem csodálatos? – áradozik a rivalda fényről.
- Mint a seggem! – nyomom ki a telefont, majd visszafekszek az ágyra. Perceken belül  Jonghyun ordibálására leszek figyelmes a másik szobából. Gondolom nincs ínyére a dolog. De már semmit sem tudtunk tenni. Jelenleg… csak egy rakás érzelmi és idegroncs vagyunk, mind kiutat keresünk ebből a borzalmas világból. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy vajon Onew, mit fog szólni ehhez? Ez… ez… áhh… Legszívesebben elsüllyednék a föld alá.
- Sajnálom Onew… - hunyom le a szemem és mély álomba merülök. Nem álmodtam semmit. Csak a nyomasztó csend vett körül, a nyomasztó sötétséggel. Ijesztő volt. Olyan, mintha egy ilyen jövő várna ránk. Reménytelen, nyomorult, kínzó, fájdalmas. Ezekkel a szavakkal tudnám csak leírni. Érzem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. De azt is éreztem, hogy most mindenki a párnába fújja minden bánatát. Jonghyun Key miatt. Key a világa miatt. Onew miattam. Taemin azért, mert egyedül maradt és hiányzik neki hőn szeretett ommája. És én…? Nekem mégis mi jogom van sírni? Semmi… Az égvilágon semmi okom sincsen kétségbeesni. Születésem óta tudom, hogy felesleges normális életről ábrándoznom.

Zene: >.>  http://www.youtube.com/watch?v=-4-UfOIIVP4 <.<

* A gála estje *

A SHINee buszából szállok ki. Fehér magassarkúmmal rálépek a vérvörös szőnyegre. Oldalamon Jonghyun van. Onew meredten bámul maga elé. Tudja, hogy erősnek kell lennie. Taemin adja az ártatlan, mosolygós kisfiút. A riporterek azt hiszik minden rendben van. Fényképezők kattanása. Kérdések hada lep el minket. Magyarázatot akarnak. Nem értik hol van Key. Nem értik miért megyünk Jonghyunnal kézen fogva. Nem szólalunk meg. Csendben megyünk tovább, míg be nem csukják mögöttünk az ajtót, ahova már a hívatlan lesifotósok nem juthatnak be. Mindenki fellélegzett, de lélegzetvételünk hangján kívül senki sem szól. Helyet foglalunk a színpad mellett. A jobb oldalon, egy hatalmas étkező asztal mellett van egy zenekar. Nem tudom mit játszanak, nem hallgatok mást kpop-on kívül. De most kellemes érzés lett úrrá rajtam. Napok óta először. Nagyjából egy órája ülünk néma csendben, várva, hogy kiosszák az összes díjat és mélabúsan felsétáljunk a színpadra.
A férfi felszólítja a SHINee-t. A fiúk mosolyogva lépnek fel. Még senki nem tudja, mit akarunk. Ám Onew ekkor belekezd.
-  Először is. Szeretnénk megköszönni, hogy képesek ránk időt szakítani. Másodszor rövidre fogjuk fogni. Összesen négy bejelentésünk van. Rögtön az után távozunk. Kérdésekre nem válaszolunk. – köhint, majd folytatja. – A SHINee, sok éves sztárság után, végleg visszavonul. SeKyung halála óta, sok pletyka terjengett. Mi se hittük volna, hogy ez komolyan bekövetkezik. – a tömeg felzajdul és válaszokat várnak. – Az oka az, hogy én Lee Jinki, és Kim Kibum bevonulunk két évre a katonaságra. Továbbá… - próbálja visszafogni a könnyeit, nem szeretné az utolsó élő adásukat tönkre tenni. – Key, ma azért nem tud itt lenni, mert szeretné az utolsó napját a családjával tölteni. De… - törli meg a szemét. – Ne csak rossz hírekről beszéljünk. Szeretném a színpadra szólítani, Lee Tarat. – kínos csend, a gondolataimba mélyedtem. – Lee Tara! – szólít fel ismét, immár hangosabban. Én is visszatérek a transzból és gyorsan felérek a fiúk mellé. – Szeretnénk bemutatni a SHINee egy kedves barátját, és Kim Jonghyun barátnőjét. Igen, a két fiatal szív, végül egymásra talált. – karol át Jonghyun, mire Onewnak megremeg a hangja. – Nem utolsó sorban az utolsó bejelenteni valónk pedig az, hogy nem mindannyinktól búcsúztok. Jonghyun, hamarosan nyilvánosságra hozza első szóló albumát és első főszerepes doramáját is. Én, mint Lee Jinki, a SHINee leadere, szeretnék ezúton gratulálni neki. Kérem tapsoljanak meg minket utoljára. – hajolunk meg mind és távozunk a színpadról, egyenesen vissza a kocsiba, de előtte még félrehívtam Onewt.
- Komolyan megelégszel ezzel? Láttam, amit láttam a színpadon. – mondom neki aggódva.
- Miről beszélsz? – kérdezi ártatlanul.
- Tudod jól. Minden oké? Nem baj, hogy nem szeretlek viszont? Akkor azért zokogtál este? És most is…. – folytatnám tovább, de Onew ajkai az enyémre tapadnak. Nem húzódok el, tudom, hogy ennyivel kell csak megelégedni. És én csak ennyivel tudok neki segíteni. Közelebb húz magához, és elmélyíti a csókot. Csak percek múlva enged el, és újra látok egy Jinkis mosolyt a bárgyú képén.
- Köszönöm. – ölel át.
- Köszönöm, hogy szeretsz… - erednek meg könnyeim. Egy kisebb néma csönd után beszállunk a kocsiba, miután rendbe hoztam a sminkem. Onew mosolygott, elégedettnek látszik. Ez engem is mosolygásra késztet.

Pedig mindketten tudtok jól. Ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoztunk a másiknak. Mert itt, ezen a helyen, ezen a napon….

Mindenünket elvesztettük.

Zene~ http://www.youtube.com/watch?v=bkvxaYi_BgI

3. Fejezet

Nem tudtam meddig lehettem ájult, de már az ágyamban ébredtem. Kótyagos fejjel nézek körül. Sehol egy lélek. Óvatosan felkelek és megvizsgálom a térdem. Egyenlőre semmi változást nem találok. Lassan kimászok az ajtóig, veszek egy mély lélegzetet és lemerészkedek a többiekhez. Látszólag másnap reggel van. Szűröm le a fényekből és a konyhából jövő illatokból. Na meg valami eszeveszett ordibálás is hallatszódik…

- Miért nem tudod elmondani, hogy mi bajod van? – ordít Key, gondolom Jonghyunnal.
- Nincs semmi közöd hozzá! Az én problémám! – löki el magától Keyt. Onnantól kezdve Key nem mozdul, csak lehajtott fejjel figyeli a padlót.
- Hát… - nyel, hogy visszafojtsa könnyeit. – Nem vagyunk barátok? – néz fel rá remegve.
- K-Key… mennék közelebb, de Onew elhúz.
- Ezt most nekik kell megoldani. – csitít, én meg csak nézem őket.
- Én… sajnálom Key… - hajtja le ő is a fejét, mindenki arcára döbbenet ül ki, de mintha Key pontosan erre a válaszra számított volna.
- Szóval így állunk… - sikerül épphogy leülnie. Itt megelégeltem a dolgot, kibújtam a fogva tartó karok közül Jonghyun elé futottam és lekevertem neki egy pofont. Tudom, hogy nem volt hozzá jogom, de nem bírtam megállni.
- Hogy mondhatsz ilyet…? – nézek rá hatalmas szemekkel. – Nem tűnik fel neked… - kapja el valaki hirtelen a szám és Key szúrós tekintetével találkozok. Vagy úgy, nem akarja elmondani.
- Nem tűnik fel, hogy Key már másképp tekint rám, mint egy barátra? Ezt akartad kérdezni? – ordít rám, mitől hátrébb ugrok.
- És ha igen…? – lépek vissza.
- Az se érdekel. Ha az kell, hogy ezzel eltávolítsam magamtól Keyt, többé nem a barátom. – mondja hidegen. Érzem Key kezén, remeg.
- Szerinted az emberek ennyire pótolhatóak? Azt hiszed, ha csettintesz egyet, minden a kedved szerint lesz? Nem tudod elfelejteni Sekyungot és az autóbalesetét, igaz? Azt hiszed, hogy miattad történt, ezért képtelen vagy megbocsátani magadnak? Bezárkózol, és észre se veszed a többieknek mekkora fájdalmat okozol? – rogy össze előttem. Leguggolok hozzá, de csak a könnyeket látom lepotyogni arcáról. Felemelem a fejét és az eddigi dühös ábrázatom egy kedves mosoly váltja fel, miközben letörölgetem könnyeit. – Te is tudod jól, hogy aznap ő szakított veled… Akkor miért magadat emészted a baleset miatt? – kérdezem.
- Mert… -csuklik el a hangja. - Mert ha én nem lennék, nem történt volna meg vele ez az egész… - motyogja maga elé.
- Tudod, annál a lánynál, sokkal többet vesztettél el…  - állok fel tőle és elsétálok. Teljesen szíven üt az, hogy ennyire hűséges, de nem törhetek meg… Soha nem láttam embert ilyen őszintén sírni… De nem a szerelem miatt vagyok itt…
- Mit? – kel fel ő is a földről és a pultra támaszkodik.
- Keyt. – indul meg mindenki kifelé.
- Tényleg elvesztettelek? – ragadja meg a csuklóját az említettnek.
- Tényleg. – mosolyog, miközben az arcán végigfolynak a könnyek.
- Sajnálom… - húzza magához és szorosan megöleli. Key automatikusan mozdítja a kezét és viszonozza az ölelést. Viszont szemeiben, már többé nem ragyog a fény. Egy élettelen báb. Üveges tekintettel néz rám. Olyan, mint én, amikor megtudtam, hogy mindennek vége. Annyira… szánalmas… - Bocsáss meg nekem Key… - kezd sírni újra Jonghyun és még szorosabban öleli a másikat.
- E-engedj el… - próbálkozik Key.
- Ne csináld ezt velem… - rázkódik meg Jonghyun. – Key… sz-szeretlek… - habogja. Mintha ezernyi kés hatolt volna a szívembe, de Key arca még az én szívemnél is elkeseredettebb. Már nem sír, csak a falat nézni. Kezei teste mellett. Nem öleli tovább fogva tartóját.
- Pont azért engedj el. – mondja immár haláli nyugodtsággal.
- Sajnálom… - Jonghyun még mindig transzban van, kétségbeesettebb lett, mint volt. A szemével keres valamit..
- Én is. – hámozza le az erős karokat magáról Key, és ellépked felém. Key kíséretével távozok a konyhából, már nem látjuk a zokogó Jonghyunt. Csendben sétálunk a lépcsőkig, mikor már csak annyit veszek észre, hogy Key a földön fekszik.
- Jól vagy? – segítem fel.
- I-igen… Csak megszédültem. – törölgeti szemeit.
- Biztos? – kérdezem tovább aggódva.
- Igen, csak most sok volt ez így… - próbál mosolyogni, ekkor egy kiváló ötlet villan fel elmémben.
- Meg van! – vigyorgok rá, és elkezdem felfelé tolni. – Menj be a szobádba, tíz perc és ott vagyok. – tűnők el. Visszamentem a konyhába, Jonghyunnak hűlt helye volt. Átsuhant az agyamon, hogy vajon most miket csinálhat, vagy színészkedett és csak javítani akart a helyzetén… De nekem most Keyel kell foglalkoznom. Csináltam popcornt, meg egy csomó rágcsát magamhoz vettem és elcsórtam néhány filmet a nappaliból. Visszasiettem Keyhez, majd kopogtam. Nem jött válasz, ezért benyitottam, de Key megint a földön.
- Úristen… - szaladok oda. – Ennyire… megvisel? Az nem lehet… - segédkezek újra.
- Lehet rossz a kontaktlencsém.. – von vállat és felül az ágyra.
- Igaz is, szemüveges vagy. – imitálok gondolkodást. – Filmezzünk, oké? – nyújtom elé a felhozott dvdket.
- Nekem mindegy mit nézünk. Válassz… - dől hátra.
- Horror TIME! – csillannak fel a szemeim és be is rakom a lejátszóba a lemezt. A film elindul, a popcorn pedig már fogytán van. Nem igazán értem a sztorit. A film címe MAMA. Valami fura árvaház szerű akármiből egy nő örökbe fogad egy vagy két gyereket és azokról meg kiderül, hogy ilyen agyfaló kis démonok. Na értitek. De nem igen figyelek oda, mert minden második mondatnál Key mellkasába fúrom az arcom. Viszont nem hagyott nyugodni két dolog. Az egyik, hogy Jonghyun tudja-e rólam, a másik pedig, hogy túl sokszor nyúlkál Key a szeménél.
- Biztos jól vagy…? – húzom el kezét. – Menjünk be egy kórházba. Ha a szemed nem bírja a kontaktlencsét, akkor azzal nem kellene játszani. – mondom komolyan.
- Lehet. De nem hiszem, hogy valami komoly lenne. – ellenkezik.
- Kim Kibum! Nekem is lencsém van, úgyhogy ha nem akarod, hogy erőszakhoz folyamodjak, bemegyünk! Még pedig öt percen belül, csak átöltözöm! – trappolok el ellentmondást nem tűrően. Öt perc múlva, bár nehézkesen, de sikerült összeszednem Keyt. A többieknek azt mondtuk, hogy, boltba megyünk. Key a garázsból felhozta  a kocsit, amivel nem kicsit volt halál közeli élményem, mivel megint megszédült. Ekkor döntöttem el, hogy átveszem a volánt.
- Tudsz vezetni? – próbálja visszafogni elégedetlenségét.
- Még nincs jogsim! – indítom el az autót. A számított tíz perc helyett, fél óra alatt értünk oda, mivel Key minden szarért megállított. A kórháznál egy magán részleg felé vettük az irányt, ahol szerencsére nem volt nagy a sor. Amikor behívták Keyt, erősködtem, hogy bemegyek vele, és nyertem is.
- Jó napot. – köszönünk egyszerre.
- Jó napot. Áh Key, és a… - vizsgálgat meg. – barátnőd? – kérdezi már tőle.
- Nem, idol. – mondja nyugodtan, én meg kivirulok, az idol szó hallatán.
- És, mi a panaszod? – kérdezi dörmögő hangján, de én egyből közbevágok, mivel szerintem tuti szépítene a dolgokon.
- Tulajdonképpen… - kezdek bele. – Key fájlalja a szemét, elszédül, majd összeesik. Panaszkodott arra is, hogy homályosan lát. Én is hordok kontaktlencsét, ezért nem hiszem, hogy kinőtte volna… - duruzsolok.
- Értem, értem. Köszönöm kisasszony! – állít le, én meg bénán vigyorgok. – Foglalj helyet ott, megvizsgállak. – mutatja az irányt Keynek. Leülnek a gépezet köré, majd az orvos csak hümmög meg dünnyög. – Hány ujjamat mutatom? – mutat felé kettőt az orra előtt.
- Talán egyet…? – kapom fel a fejem a válaszra.
- Mióta vannak ezek a panaszai? – kérdezi komoran, ekkor közelebb sétálok.
- Nagyjából két hónapja. Szóval mennyire romlott el a szemem? – kérdezi kissé nevetve.
- Doktor úr… - motyogom.
- Sajnálom Key… - hajtja le a fejét, közbe leteszi a papírjait az asztalra.
- Ugyan mit? – néz értetlenül a döbbent arcomra, majd az orvos komor arcára.
- Nem… az nem lehet! – rivallok az orvosra, mire Key mellém lép és nyugtatgatni kezd.
- Nyugi, csak új lencséket kapok, ne kapd fel a vizet. – továbbra is tágra nyílt szemekkel figyelem.
- Kibum… Napokon belül meg fogsz vakulni. – köhögi ki nagy nehezen.
- Látod nincs semmi ko… Mi? – hagyja el hirtelen minden élet Key testét és kezembe marva próbál talpon maradni.
- Nem tehetek semmit, sajnálom… - hajol meg, majd kitessékel minket. A kezembe nyom egy papírt, elmondja a fontosabb tudnivalókat. Key sápadtan araszol mellettem, majd megtörik. Nekipasszíroz a falnak és utat enged soha el nem fogyó könnyeinek. A többi beteg furán néz ránk, próbálom csitítani, de mégis, hogy gondolom, hogy egy dívát megnyugtassak?
- Key, nem lesz semmi baj… - remeg meg a hangom, miközben hátát simogatom.
- Hogy a francba ne lenne? A világ… Miért gázol bele a lelkembe? Először SeKyung, majd Jonghyun… most pedig már tényleg maga a világ. Nem fogok látni… Fel tudod ezt fogni? – csuklik össze, és kétségbeesetten keresi a választ a szemeimbe. Gyorsan kezdi kapkodni a levegőt és a falat bámulja.
- K-Key?? Rohamod vagy van mi? Nyugodj meg hallod? – rázogatom a földön de semmi válasz. – Nővér, elnézést, de a barátom nem érzi jól magát! Segítsen! – kiabálok az egyik nővérre, akik azonnal elvitetik Keyt. Utánuk sietek és miután infúzióra kötik csak bámulom az ájultan fekvő Keyt. Kabátjából kiszedem a telefonját és a címjegyzékből tárcsázok egy számot.

Zene: >.> http://www.youtube.com/watch?v=Ik0v2_qlP2c <.<

- Igen? – szól bele.
- Onew… - fújom ki a levegőt. – Key elájult. Kórházban vagyunk. – mesélem.
- Tara? Nem úgy volt, hogy boltba mentek? – rivall rám ingerülten.
- Nem… Valójában az eredeti úti célunk a kórház volt. Key… Nem volt ma túl jól, fájlalta a szemét, ezért ráparancsoltam, hogy jöjjünk be. Mint utólag kiderült, már két hónapja van ez… - taglalom.
- Kontaktlencse csere miatt volt ez a nagy felhajtás?? – von kérdőre.
- Onew… - szipogok a telefonba. – Key… Meg fog vakulni. –  mondom ki egy szusszra.
- Ilyennel viccelődni? Normális vagy? – oktatgat.
- Onew-sshi… - szipogok tovább.
- Nem lehet… - mondja halkan.
- Onew…  - próbálom kimondani a nevét sírás közepette, miközben visszanézek vissza az ágyon heverőre, aki kezd magához térni és tapogatja maga körül a dolgokat.
- Mit hajtogatod már itt a nevem? – ordít a telefonba ingerülten.
- Onew… - ordítok fel a sírástól. – Key… nem lát engem… - remegve mondom ki. Csak a kapcsolatbontást hallom. Valószínűleg Onew ugyanolyan sokkban van most, mint én.
- Tara?! Miért van sötét? – húz vissza a valóságba Key hangja. Nem szólok semmit csak visszalépek hozzá és szorosan átölelem, miközben hajába túrok, és a fülébe szipogok.
- Minden rendben lesz Key. Minden a legnagyobb rendben lesz… - áltatom magunkat.
- Csak sötét van ugye? – kap kabátom.
- Igen… - mondom nyugodtan.
- Csak nekem, igaz? – temeti arcát vállamba.
- Igen… - törnek fel bennem az érzelmek és mindketten zokogni kezdünk.
- Me…mehgoldjuk… jhátok valahogy… - simogatom, miközben könnyeimet nyelem.
- KEY! – szakad ki az ajtó.
- J-Jonghyun…? – néz fel a hang irányába Key. Hátrébb lépek Keytől, aki az ágy támlában talál támaszt és még mindig előre mered. – Bianne. Többé nem látlak. – nyeli könnyeit.
- Sshhh… - lép Key mellé, és könnyeit törölgeti. – Gwenchanai… /jól van/.
- Baby, bye bye goodbye love annyeong nae sarang… - kezd rá Key, mire a többiek is becsatlakoznak.
- Baby bye bye goodbye gomaun nae sarang, majimak neol wihaneun ge gojak igeotbakke eobseo mian.

Nem szerelemről volt szó. De mindenki értette, hogy Keynek a látása, felért egy szerelemmel. Csak énekeltek pár sort, próbálták ezzel enyhíteni Key fájdalmán. Nevettek a fájdalmon, de tudták, hogy egyikük sem elég erős hozzá. Key kétségbeesetten kapaszkodott Jonghyun kezeibe és csak sírtak. Sírtak nevetés közbe. Én csak néztem őket, mint egy szellem. Semmit se tehettem…

De ekkor már mindenki tudta…

A SHINeenak vége…

2. Fejezet

- Megjöttünk! – zökkentek ki mindenkit az emózásból.
- Ja. – vonnak vállat, majd előre engedve ők is kiszállnak a járműből. Mindenki csendben megy fel a lépcsőkön, majd megmutatták a szobámat, ami sajnálatos módon Jonghyuné mellett volt. Körbenézek, valamit igen furcsának találtam a szobában, nem emlékeztetett vendégszobára, sokkal inkább olyan, mint ahonnan most költöztek ki. A tarkómon érzem, hogy valaki figyel, megfordulok és az ajtóban Key fürkésző tekintetébe botlok.
- Bejönnél? – kérem.
- Mi az? – ül le az ágyra, eleget téve a kérésemnek. Csak bevágom az ajtót, megragadom a kis asztal mellett lévő széket és leülök vele szembe.
- Ez a te szobád volt, igaz? – kérdezem.
- Volt… - szuggerálja a földet.
- Most komolyan mindegyikőtök ilyen búval baszott lesz? – csattanok fel. – Ne mondd, nekem, hogy depresszió kívül semmit se csináltok?!
- Pedig nem… Jonghyun is bezárkózott, megint… - vonja meg a vállát.
- Próbáltátok baltával? – találgatok.
- Miért változott meg ennyire? Annyira nem bírtam a nagy nyomás alatt, képtelen voltam átköltözni a másik oldalra Onew és Taemin közé. Nem bírtam hallgatni a késő esti zokogásokat, falveregetéseket és keserű dalokat… Miért nem képes megosztani a szenvedését? – néz rám könnyes szemmel.
- Akkor boldogabb lennél? Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem oszthatsz meg, még a legeslegjobb öribariddal sem… Értem, hogy rossz. De min változtatna, ha elmondaná neked? Jonghyun az a tipikus férfi, aki makacs, de a világ legodafigyelőbb tagja is. Nem akarja, hogy mások miatta szenvedjenek… Legalább is szándékosan nem… - mosolygok.
- Miért…? – kérdezi Key üveges szemmel.
- Ez az élet…. – válaszolom egyszerűen - H-Hé, nem úgy volt, hogy leteszteltek? – ugrok fel. – Akkor mire várunk? – ragadom meg a csuklóját és már mentem is ki, megállva Jonghyun ajtajánál, amin kegyetlenül dörömbölni kezdtem. Gondolom ezt nem igen próbálták még. Az ajtó kinyílt, így a dinót is megragadtam és leráncigáltam a többiekhez.
- Akkor kezdhetjük? – vigyorgok.
- Mit? – néz értetlenül Onew.
- Arról volt szó, hogy leteszteltek. Nagyjából kétszáz szám koreográfiáját tudom, de szerintem kezdjük az énekkel. Valami duettre gondoltam. – áradnak a szavak a számból.
- Nem is rossz ötlet. Konkrét szám cím is van? – kapcsolja be a laptopot Onew.
- Ja, Troublemaker, Jonghyun feat Tara. Csakhogy bizonyítsak neki. – mondom ellentmondást nem tűrően.
- Muszáj? – néz fel rám unottan Jonghyun.
- Igen. – bólintok, majd felhúzom a kanapéról. – Felőlem nézheted a szövegét. – mondom könnyedén. Bevezettek minket egy felvevő szobába, a laptopot rákötötték, a… mit tudom én hova. A lényeg, hogy elindítják a Troublemaker karaoke verzióját. Jonghyun elkezdi énekelni a sorait, majd jöttem én. Idegtépő mindenki számára az a két másodperc, amíg nem adhattam ki hangot. De utána, mintha elhoztam volna a fiúknak a megvilágosodást. Elismerően bólogatnak, még Jonghyunt is arra késztetem, hogy tévesszen egy sort. Minden másodpercben csodálkozó tekintetek vesznek körül, amitől kicsit klausztrofóbiám van  a kis teremben, de legyűröm és hatalmas mosollyal lépek ki eléjük. – Vélemény? – várom a választ.
- Még sose hallottam, ilyen tökéletes kezdőt! – hitetlenkedik mögöttem Jonghyun.
- Köszönöm, de koránt sem vagyok az. Akkor, mi a kövi? – vigyorgok.
- Tánc. Az pedig az én asztalom!! – nevet Taemin.
- Ne becsülj le! Ahogy énekeltem, láttam, hogy sokkal kevesebbet vártatok. A tánchoz már ne így álljatok hozzá! – lököm meg egy kicsit. – És ha a megérzésem nem csal, az az ajtó a táncterembe vezet. – indulok meg.
- Jól van Sherlock. – mosolyog rám Key.
- Kövessen Watson. – kacsintok, majd benyitok a… - Azt a rohadt kurva életbe… Ez geci nagy! – nagy táncterembe.
- Csodálatos szóválaszték! – tapsol meg gúnnyal együtt Jonghyun. Figyelemre se méltatom, próbálok tekintéllyel lenni Keyre, fogalmam sincs, mikor akar robbanni bármi is közöttük. Ahogy elnézem, nem jár erre túl gyakran a menedzserük, így maguk között mindig el vannak. És nem igen akarják a tudtára adni a dolgaikat…
- Tara?! Hahó! – kalimpál előttem Taemin.

Ajánlott hallgatni >.> http://www.youtube.com/watch?v=tquP6EwFL9c <.<

- B-bocsi… elbambultam. Szóval? – pislogok érdeklődve Taemin fele, aki átnyújt egy listát a táncokról.
- Ebből válassz ki tíz darabot, majd táncold el! A főnök pont ráér így ő is figyelni fog, így hamarabb túl leszel a hivatalos részén is.
- T-tíz? – a francba… Egyszerre tíz koreográfia…Ez még ha nagyon koncentrálok se menne… Mit tegyek most… - Nem baj, ha előtte átöltözök? – kérdezem aggódva.
- R-rendben… - mondják kórusban, mire fél perc alatt elsprinteltem tőlük. Ez nem lehet igaz. Ki a franc gondolta volna, hogy egyből… Szipogok itt magamnak, de ettől meg fog változni a mostani állás? Nem. Gyorsan leveszem a farmerom és felveszem a térdvédőm, majd rá egy jó vastag hosszú melegítő nadrágot, majd nagy nehezen de visszalépegetek hozzájuk.
- Pont amikor meguntam a várakozást! – megy el mellettem Jonghyun.
- Bocsánat. – hajoltam meg a többiek előtt. – Most már… menni fog. – bólintok határozottan. A többiek csak furán néznek rám, majd köszöntjük a főnököt és belekezdek a táncokba. A hatodiknál tartok, eddig minden simán ment, a közönségem csak ámul. Minden egyes lépésem precíz, kecses és elegáns. Egyszóval hibátlan. Míg nem… a földön kötök ki. Bennem azonnal feltörnek az érzelmek, amint megérzem alattam a talajt.
- Miért… pont velem kellett ennek megtörténnie…? – gurul le egy könnycsepp az arcomon, miközben a semmibe meredek. – Miért azzal szúr ki az élet, akinek az álmai mindennél többet érnek? Szóval eddig bírtam? - Kezdek el nevetni, amíg az arcomon végigszántanak a könnyek.
- NE! NE! NE! NE! NE! NE! – tör rám egy roham, ahogy a többieken felkeltek helyükröl.
Taemin mellém ül, és elkezdi méregetni a lábam. Fel akarja húzni a nadrágom, hogy megnézhesse kiment-e a bokám vagy valamim, de rácsapok kezére, és könnyes szemeimmel figyelmeztetem, hogy hagyja. De tovább erősködik. Szó szerint kiabálok. Key és Onew lefogják a kezem. Ezzel teljesen leterítve. A főnök türelmesen vár.
- Könyörgöm NEEEEEEEEEEE! – próbálom kirúgni a lábam, egy utolsó mozdulattal, mielőtt Taemin szó szerint a térdemig tépi le a nadrágot, majd lehúzva a térdvédőm, csak döbbenten néz rám.  – Könyörgöm, ne küldjetek el! – váltok földig hajlongásba, miközben végigmértem a sokkos arcokat. – Nekem már csak az álmom maradt! Nem akarok elmenni! Könyörgöm! Valahogy, kibírom… Sztár akarok lenni, még ha csak egy napra is! Kérem! – nézek a főnökre könnyes szemekkel.
- Ne szivárogjon ki ez a dolog, csak ennyit kérek. – megy ki szinte könnyes szemekkel ő is…
- Ezért mondtad, hogy nincs sok időd? – kérdezi Onew, miután észhez tért, majd kapok egy taslit. – Normális vagy? Az egészségeddel szórakozol, egy hülye kis álom miatt? – ordít rám.
- Hogy érthetnéd meg az álmom? – rivallok rá. – Hülye kis álom? Persze, ti soha nem fogjátok megérteni, mennyit jelent egy európai lánynak, hogy itt lehet! Otthon.. – szipogok. – Senki nem vett komolyan! Csak egy szemétdarab voltam, béna álmokkal! De most ki nevet rajtuk? Ki nevet azokon, akik egészen eddig semmibe vettek? Hát én! – nevetek fel ironikusan.
- Pont ezért mondom, mint sztár. Tönkretetted magad. – hajtja le a fejét.
- Látod… még itt is ez van… - ütök a földbe. – Mondd, miért nem tud senki sem komolyan venni? Miért néz le mindenki ennyire? Miért nekem kell elviselnem a világ összes nyomorát. Az, hogy a térdeim… ennyire… rosszak… Nem én akartam!! – ordítok sírva.
- Sok mindent láttam már a kórházakban. – kezd bele Key, aki próbál nyugtatni szavaival, hogy nem csak én vagyok az egyetlen szerencsétlen, de amit később mondott, csak még nagyobb lyukat hagyott a szívembe. – Láttam ezt a fajta térdproblémát is. Az orvosok nem tudják orvosolni. Viszont a folyamatos erőltetés egyre rosszabbá fogja tenni a térdízületeid. Porckopásod remekül megállapítottam, de azok a vörös csíkok a térdeden… Ha tovább folytatod az álmod kergetését tolókocsiba kerülhetsz. Felfogod a szavak súlyát?! – guggol le mellém, és eltűr egy tincset az arcomból.
- Már vagy két éve, hogy minden egyes nap erre gondolok. Amióta közölték a kórházban, hogy többé semmi sem lesz a régi. Porckopással diagnosztizáltak.  – markolok bele Key pólójába és kétségbeesetten nézek az ő szemeibe. – A világról kiépített képem, teljesen felfordult. Magamba zárkóztam, próbáltam feldolgozni, de ez a mai napig nem megy. Aztán elkezdtem táncolni, lett egy bandám, de semmit se tudtunk csinálni. Miért? Motiválatlanok voltunk a sok negatívitástól , és az én állapotom is egyre csak romlott. Nem szóltam róla senkinek, tettem a minden okét, aztán egyre többször kellett felvennem a térdvédőt. A járás is egyre nehezebb lett. Abbahagytam minden mozgást. Mosolyogtam, de belül sírtam… nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna éjszakánként… egyedül. Nem beszéltem róla senkinek. Az i-re a pontot, akkor is az tette, amikor négy hónapja felfedeztem ezeket a csíkokat a térdemen. Kétségbeestem. Táncolni kezdtem, hogy elvonjam a figyelmem a gondolataimról. De ez csak olaj volt a tűzre. Ahogy Onew mondta, tönkretettem magam. És most… itt vagyok… A térdem fáj, érzem, hogy mindjárt elájulok a nyilalló fájdalomtól. De előbb válaszolj a kérdésemre Key. – hajolok közelebb hozzá. – Mit keresek itt? – hunyom le a szemem, majd lazítok és minden hangforrás megszűnik körülöttem. Csak a hideg földet érzem, amin átázott a szőnyeg a könnyeimtől.

Most, hogy belegondolok… nem én tettem tönkre magam. Hanem a világ. A világ, ahol senki sem támogatott. Vajon Jonghyun és én… ugyanazt érezzük? Mindkettőnknek kegyetlen a sorsunk… de az ő lelkét mi nyomja…? És még ájultan is… miért rá gondolok? A hülye vagyok. De a hülyék vonzzák egymást…