3. Fejezet

Nem tudtam meddig lehettem ájult, de már az ágyamban ébredtem. Kótyagos fejjel nézek körül. Sehol egy lélek. Óvatosan felkelek és megvizsgálom a térdem. Egyenlőre semmi változást nem találok. Lassan kimászok az ajtóig, veszek egy mély lélegzetet és lemerészkedek a többiekhez. Látszólag másnap reggel van. Szűröm le a fényekből és a konyhából jövő illatokból. Na meg valami eszeveszett ordibálás is hallatszódik…

- Miért nem tudod elmondani, hogy mi bajod van? – ordít Key, gondolom Jonghyunnal.
- Nincs semmi közöd hozzá! Az én problémám! – löki el magától Keyt. Onnantól kezdve Key nem mozdul, csak lehajtott fejjel figyeli a padlót.
- Hát… - nyel, hogy visszafojtsa könnyeit. – Nem vagyunk barátok? – néz fel rá remegve.
- K-Key… mennék közelebb, de Onew elhúz.
- Ezt most nekik kell megoldani. – csitít, én meg csak nézem őket.
- Én… sajnálom Key… - hajtja le ő is a fejét, mindenki arcára döbbenet ül ki, de mintha Key pontosan erre a válaszra számított volna.
- Szóval így állunk… - sikerül épphogy leülnie. Itt megelégeltem a dolgot, kibújtam a fogva tartó karok közül Jonghyun elé futottam és lekevertem neki egy pofont. Tudom, hogy nem volt hozzá jogom, de nem bírtam megállni.
- Hogy mondhatsz ilyet…? – nézek rá hatalmas szemekkel. – Nem tűnik fel neked… - kapja el valaki hirtelen a szám és Key szúrós tekintetével találkozok. Vagy úgy, nem akarja elmondani.
- Nem tűnik fel, hogy Key már másképp tekint rám, mint egy barátra? Ezt akartad kérdezni? – ordít rám, mitől hátrébb ugrok.
- És ha igen…? – lépek vissza.
- Az se érdekel. Ha az kell, hogy ezzel eltávolítsam magamtól Keyt, többé nem a barátom. – mondja hidegen. Érzem Key kezén, remeg.
- Szerinted az emberek ennyire pótolhatóak? Azt hiszed, ha csettintesz egyet, minden a kedved szerint lesz? Nem tudod elfelejteni Sekyungot és az autóbalesetét, igaz? Azt hiszed, hogy miattad történt, ezért képtelen vagy megbocsátani magadnak? Bezárkózol, és észre se veszed a többieknek mekkora fájdalmat okozol? – rogy össze előttem. Leguggolok hozzá, de csak a könnyeket látom lepotyogni arcáról. Felemelem a fejét és az eddigi dühös ábrázatom egy kedves mosoly váltja fel, miközben letörölgetem könnyeit. – Te is tudod jól, hogy aznap ő szakított veled… Akkor miért magadat emészted a baleset miatt? – kérdezem.
- Mert… -csuklik el a hangja. - Mert ha én nem lennék, nem történt volna meg vele ez az egész… - motyogja maga elé.
- Tudod, annál a lánynál, sokkal többet vesztettél el…  - állok fel tőle és elsétálok. Teljesen szíven üt az, hogy ennyire hűséges, de nem törhetek meg… Soha nem láttam embert ilyen őszintén sírni… De nem a szerelem miatt vagyok itt…
- Mit? – kel fel ő is a földről és a pultra támaszkodik.
- Keyt. – indul meg mindenki kifelé.
- Tényleg elvesztettelek? – ragadja meg a csuklóját az említettnek.
- Tényleg. – mosolyog, miközben az arcán végigfolynak a könnyek.
- Sajnálom… - húzza magához és szorosan megöleli. Key automatikusan mozdítja a kezét és viszonozza az ölelést. Viszont szemeiben, már többé nem ragyog a fény. Egy élettelen báb. Üveges tekintettel néz rám. Olyan, mint én, amikor megtudtam, hogy mindennek vége. Annyira… szánalmas… - Bocsáss meg nekem Key… - kezd sírni újra Jonghyun és még szorosabban öleli a másikat.
- E-engedj el… - próbálkozik Key.
- Ne csináld ezt velem… - rázkódik meg Jonghyun. – Key… sz-szeretlek… - habogja. Mintha ezernyi kés hatolt volna a szívembe, de Key arca még az én szívemnél is elkeseredettebb. Már nem sír, csak a falat nézni. Kezei teste mellett. Nem öleli tovább fogva tartóját.
- Pont azért engedj el. – mondja immár haláli nyugodtsággal.
- Sajnálom… - Jonghyun még mindig transzban van, kétségbeesettebb lett, mint volt. A szemével keres valamit..
- Én is. – hámozza le az erős karokat magáról Key, és ellépked felém. Key kíséretével távozok a konyhából, már nem látjuk a zokogó Jonghyunt. Csendben sétálunk a lépcsőkig, mikor már csak annyit veszek észre, hogy Key a földön fekszik.
- Jól vagy? – segítem fel.
- I-igen… Csak megszédültem. – törölgeti szemeit.
- Biztos? – kérdezem tovább aggódva.
- Igen, csak most sok volt ez így… - próbál mosolyogni, ekkor egy kiváló ötlet villan fel elmémben.
- Meg van! – vigyorgok rá, és elkezdem felfelé tolni. – Menj be a szobádba, tíz perc és ott vagyok. – tűnők el. Visszamentem a konyhába, Jonghyunnak hűlt helye volt. Átsuhant az agyamon, hogy vajon most miket csinálhat, vagy színészkedett és csak javítani akart a helyzetén… De nekem most Keyel kell foglalkoznom. Csináltam popcornt, meg egy csomó rágcsát magamhoz vettem és elcsórtam néhány filmet a nappaliból. Visszasiettem Keyhez, majd kopogtam. Nem jött válasz, ezért benyitottam, de Key megint a földön.
- Úristen… - szaladok oda. – Ennyire… megvisel? Az nem lehet… - segédkezek újra.
- Lehet rossz a kontaktlencsém.. – von vállat és felül az ágyra.
- Igaz is, szemüveges vagy. – imitálok gondolkodást. – Filmezzünk, oké? – nyújtom elé a felhozott dvdket.
- Nekem mindegy mit nézünk. Válassz… - dől hátra.
- Horror TIME! – csillannak fel a szemeim és be is rakom a lejátszóba a lemezt. A film elindul, a popcorn pedig már fogytán van. Nem igazán értem a sztorit. A film címe MAMA. Valami fura árvaház szerű akármiből egy nő örökbe fogad egy vagy két gyereket és azokról meg kiderül, hogy ilyen agyfaló kis démonok. Na értitek. De nem igen figyelek oda, mert minden második mondatnál Key mellkasába fúrom az arcom. Viszont nem hagyott nyugodni két dolog. Az egyik, hogy Jonghyun tudja-e rólam, a másik pedig, hogy túl sokszor nyúlkál Key a szeménél.
- Biztos jól vagy…? – húzom el kezét. – Menjünk be egy kórházba. Ha a szemed nem bírja a kontaktlencsét, akkor azzal nem kellene játszani. – mondom komolyan.
- Lehet. De nem hiszem, hogy valami komoly lenne. – ellenkezik.
- Kim Kibum! Nekem is lencsém van, úgyhogy ha nem akarod, hogy erőszakhoz folyamodjak, bemegyünk! Még pedig öt percen belül, csak átöltözöm! – trappolok el ellentmondást nem tűrően. Öt perc múlva, bár nehézkesen, de sikerült összeszednem Keyt. A többieknek azt mondtuk, hogy, boltba megyünk. Key a garázsból felhozta  a kocsit, amivel nem kicsit volt halál közeli élményem, mivel megint megszédült. Ekkor döntöttem el, hogy átveszem a volánt.
- Tudsz vezetni? – próbálja visszafogni elégedetlenségét.
- Még nincs jogsim! – indítom el az autót. A számított tíz perc helyett, fél óra alatt értünk oda, mivel Key minden szarért megállított. A kórháznál egy magán részleg felé vettük az irányt, ahol szerencsére nem volt nagy a sor. Amikor behívták Keyt, erősködtem, hogy bemegyek vele, és nyertem is.
- Jó napot. – köszönünk egyszerre.
- Jó napot. Áh Key, és a… - vizsgálgat meg. – barátnőd? – kérdezi már tőle.
- Nem, idol. – mondja nyugodtan, én meg kivirulok, az idol szó hallatán.
- És, mi a panaszod? – kérdezi dörmögő hangján, de én egyből közbevágok, mivel szerintem tuti szépítene a dolgokon.
- Tulajdonképpen… - kezdek bele. – Key fájlalja a szemét, elszédül, majd összeesik. Panaszkodott arra is, hogy homályosan lát. Én is hordok kontaktlencsét, ezért nem hiszem, hogy kinőtte volna… - duruzsolok.
- Értem, értem. Köszönöm kisasszony! – állít le, én meg bénán vigyorgok. – Foglalj helyet ott, megvizsgállak. – mutatja az irányt Keynek. Leülnek a gépezet köré, majd az orvos csak hümmög meg dünnyög. – Hány ujjamat mutatom? – mutat felé kettőt az orra előtt.
- Talán egyet…? – kapom fel a fejem a válaszra.
- Mióta vannak ezek a panaszai? – kérdezi komoran, ekkor közelebb sétálok.
- Nagyjából két hónapja. Szóval mennyire romlott el a szemem? – kérdezi kissé nevetve.
- Doktor úr… - motyogom.
- Sajnálom Key… - hajtja le a fejét, közbe leteszi a papírjait az asztalra.
- Ugyan mit? – néz értetlenül a döbbent arcomra, majd az orvos komor arcára.
- Nem… az nem lehet! – rivallok az orvosra, mire Key mellém lép és nyugtatgatni kezd.
- Nyugi, csak új lencséket kapok, ne kapd fel a vizet. – továbbra is tágra nyílt szemekkel figyelem.
- Kibum… Napokon belül meg fogsz vakulni. – köhögi ki nagy nehezen.
- Látod nincs semmi ko… Mi? – hagyja el hirtelen minden élet Key testét és kezembe marva próbál talpon maradni.
- Nem tehetek semmit, sajnálom… - hajol meg, majd kitessékel minket. A kezembe nyom egy papírt, elmondja a fontosabb tudnivalókat. Key sápadtan araszol mellettem, majd megtörik. Nekipasszíroz a falnak és utat enged soha el nem fogyó könnyeinek. A többi beteg furán néz ránk, próbálom csitítani, de mégis, hogy gondolom, hogy egy dívát megnyugtassak?
- Key, nem lesz semmi baj… - remeg meg a hangom, miközben hátát simogatom.
- Hogy a francba ne lenne? A világ… Miért gázol bele a lelkembe? Először SeKyung, majd Jonghyun… most pedig már tényleg maga a világ. Nem fogok látni… Fel tudod ezt fogni? – csuklik össze, és kétségbeesetten keresi a választ a szemeimbe. Gyorsan kezdi kapkodni a levegőt és a falat bámulja.
- K-Key?? Rohamod vagy van mi? Nyugodj meg hallod? – rázogatom a földön de semmi válasz. – Nővér, elnézést, de a barátom nem érzi jól magát! Segítsen! – kiabálok az egyik nővérre, akik azonnal elvitetik Keyt. Utánuk sietek és miután infúzióra kötik csak bámulom az ájultan fekvő Keyt. Kabátjából kiszedem a telefonját és a címjegyzékből tárcsázok egy számot.

Zene: >.> http://www.youtube.com/watch?v=Ik0v2_qlP2c <.<

- Igen? – szól bele.
- Onew… - fújom ki a levegőt. – Key elájult. Kórházban vagyunk. – mesélem.
- Tara? Nem úgy volt, hogy boltba mentek? – rivall rám ingerülten.
- Nem… Valójában az eredeti úti célunk a kórház volt. Key… Nem volt ma túl jól, fájlalta a szemét, ezért ráparancsoltam, hogy jöjjünk be. Mint utólag kiderült, már két hónapja van ez… - taglalom.
- Kontaktlencse csere miatt volt ez a nagy felhajtás?? – von kérdőre.
- Onew… - szipogok a telefonba. – Key… Meg fog vakulni. –  mondom ki egy szusszra.
- Ilyennel viccelődni? Normális vagy? – oktatgat.
- Onew-sshi… - szipogok tovább.
- Nem lehet… - mondja halkan.
- Onew…  - próbálom kimondani a nevét sírás közepette, miközben visszanézek vissza az ágyon heverőre, aki kezd magához térni és tapogatja maga körül a dolgokat.
- Mit hajtogatod már itt a nevem? – ordít a telefonba ingerülten.
- Onew… - ordítok fel a sírástól. – Key… nem lát engem… - remegve mondom ki. Csak a kapcsolatbontást hallom. Valószínűleg Onew ugyanolyan sokkban van most, mint én.
- Tara?! Miért van sötét? – húz vissza a valóságba Key hangja. Nem szólok semmit csak visszalépek hozzá és szorosan átölelem, miközben hajába túrok, és a fülébe szipogok.
- Minden rendben lesz Key. Minden a legnagyobb rendben lesz… - áltatom magunkat.
- Csak sötét van ugye? – kap kabátom.
- Igen… - mondom nyugodtan.
- Csak nekem, igaz? – temeti arcát vállamba.
- Igen… - törnek fel bennem az érzelmek és mindketten zokogni kezdünk.
- Me…mehgoldjuk… jhátok valahogy… - simogatom, miközben könnyeimet nyelem.
- KEY! – szakad ki az ajtó.
- J-Jonghyun…? – néz fel a hang irányába Key. Hátrébb lépek Keytől, aki az ágy támlában talál támaszt és még mindig előre mered. – Bianne. Többé nem látlak. – nyeli könnyeit.
- Sshhh… - lép Key mellé, és könnyeit törölgeti. – Gwenchanai… /jól van/.
- Baby, bye bye goodbye love annyeong nae sarang… - kezd rá Key, mire a többiek is becsatlakoznak.
- Baby bye bye goodbye gomaun nae sarang, majimak neol wihaneun ge gojak igeotbakke eobseo mian.

Nem szerelemről volt szó. De mindenki értette, hogy Keynek a látása, felért egy szerelemmel. Csak énekeltek pár sort, próbálták ezzel enyhíteni Key fájdalmán. Nevettek a fájdalmon, de tudták, hogy egyikük sem elég erős hozzá. Key kétségbeesetten kapaszkodott Jonghyun kezeibe és csak sírtak. Sírtak nevetés közbe. Én csak néztem őket, mint egy szellem. Semmit se tehettem…

De ekkor már mindenki tudta…

A SHINeenak vége…

2. Fejezet

- Megjöttünk! – zökkentek ki mindenkit az emózásból.
- Ja. – vonnak vállat, majd előre engedve ők is kiszállnak a járműből. Mindenki csendben megy fel a lépcsőkön, majd megmutatták a szobámat, ami sajnálatos módon Jonghyuné mellett volt. Körbenézek, valamit igen furcsának találtam a szobában, nem emlékeztetett vendégszobára, sokkal inkább olyan, mint ahonnan most költöztek ki. A tarkómon érzem, hogy valaki figyel, megfordulok és az ajtóban Key fürkésző tekintetébe botlok.
- Bejönnél? – kérem.
- Mi az? – ül le az ágyra, eleget téve a kérésemnek. Csak bevágom az ajtót, megragadom a kis asztal mellett lévő széket és leülök vele szembe.
- Ez a te szobád volt, igaz? – kérdezem.
- Volt… - szuggerálja a földet.
- Most komolyan mindegyikőtök ilyen búval baszott lesz? – csattanok fel. – Ne mondd, nekem, hogy depresszió kívül semmit se csináltok?!
- Pedig nem… Jonghyun is bezárkózott, megint… - vonja meg a vállát.
- Próbáltátok baltával? – találgatok.
- Miért változott meg ennyire? Annyira nem bírtam a nagy nyomás alatt, képtelen voltam átköltözni a másik oldalra Onew és Taemin közé. Nem bírtam hallgatni a késő esti zokogásokat, falveregetéseket és keserű dalokat… Miért nem képes megosztani a szenvedését? – néz rám könnyes szemmel.
- Akkor boldogabb lennél? Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem oszthatsz meg, még a legeslegjobb öribariddal sem… Értem, hogy rossz. De min változtatna, ha elmondaná neked? Jonghyun az a tipikus férfi, aki makacs, de a világ legodafigyelőbb tagja is. Nem akarja, hogy mások miatta szenvedjenek… Legalább is szándékosan nem… - mosolygok.
- Miért…? – kérdezi Key üveges szemmel.
- Ez az élet…. – válaszolom egyszerűen - H-Hé, nem úgy volt, hogy leteszteltek? – ugrok fel. – Akkor mire várunk? – ragadom meg a csuklóját és már mentem is ki, megállva Jonghyun ajtajánál, amin kegyetlenül dörömbölni kezdtem. Gondolom ezt nem igen próbálták még. Az ajtó kinyílt, így a dinót is megragadtam és leráncigáltam a többiekhez.
- Akkor kezdhetjük? – vigyorgok.
- Mit? – néz értetlenül Onew.
- Arról volt szó, hogy leteszteltek. Nagyjából kétszáz szám koreográfiáját tudom, de szerintem kezdjük az énekkel. Valami duettre gondoltam. – áradnak a szavak a számból.
- Nem is rossz ötlet. Konkrét szám cím is van? – kapcsolja be a laptopot Onew.
- Ja, Troublemaker, Jonghyun feat Tara. Csakhogy bizonyítsak neki. – mondom ellentmondást nem tűrően.
- Muszáj? – néz fel rám unottan Jonghyun.
- Igen. – bólintok, majd felhúzom a kanapéról. – Felőlem nézheted a szövegét. – mondom könnyedén. Bevezettek minket egy felvevő szobába, a laptopot rákötötték, a… mit tudom én hova. A lényeg, hogy elindítják a Troublemaker karaoke verzióját. Jonghyun elkezdi énekelni a sorait, majd jöttem én. Idegtépő mindenki számára az a két másodperc, amíg nem adhattam ki hangot. De utána, mintha elhoztam volna a fiúknak a megvilágosodást. Elismerően bólogatnak, még Jonghyunt is arra késztetem, hogy tévesszen egy sort. Minden másodpercben csodálkozó tekintetek vesznek körül, amitől kicsit klausztrofóbiám van  a kis teremben, de legyűröm és hatalmas mosollyal lépek ki eléjük. – Vélemény? – várom a választ.
- Még sose hallottam, ilyen tökéletes kezdőt! – hitetlenkedik mögöttem Jonghyun.
- Köszönöm, de koránt sem vagyok az. Akkor, mi a kövi? – vigyorgok.
- Tánc. Az pedig az én asztalom!! – nevet Taemin.
- Ne becsülj le! Ahogy énekeltem, láttam, hogy sokkal kevesebbet vártatok. A tánchoz már ne így álljatok hozzá! – lököm meg egy kicsit. – És ha a megérzésem nem csal, az az ajtó a táncterembe vezet. – indulok meg.
- Jól van Sherlock. – mosolyog rám Key.
- Kövessen Watson. – kacsintok, majd benyitok a… - Azt a rohadt kurva életbe… Ez geci nagy! – nagy táncterembe.
- Csodálatos szóválaszték! – tapsol meg gúnnyal együtt Jonghyun. Figyelemre se méltatom, próbálok tekintéllyel lenni Keyre, fogalmam sincs, mikor akar robbanni bármi is közöttük. Ahogy elnézem, nem jár erre túl gyakran a menedzserük, így maguk között mindig el vannak. És nem igen akarják a tudtára adni a dolgaikat…
- Tara?! Hahó! – kalimpál előttem Taemin.

Ajánlott hallgatni >.> http://www.youtube.com/watch?v=tquP6EwFL9c <.<

- B-bocsi… elbambultam. Szóval? – pislogok érdeklődve Taemin fele, aki átnyújt egy listát a táncokról.
- Ebből válassz ki tíz darabot, majd táncold el! A főnök pont ráér így ő is figyelni fog, így hamarabb túl leszel a hivatalos részén is.
- T-tíz? – a francba… Egyszerre tíz koreográfia…Ez még ha nagyon koncentrálok se menne… Mit tegyek most… - Nem baj, ha előtte átöltözök? – kérdezem aggódva.
- R-rendben… - mondják kórusban, mire fél perc alatt elsprinteltem tőlük. Ez nem lehet igaz. Ki a franc gondolta volna, hogy egyből… Szipogok itt magamnak, de ettől meg fog változni a mostani állás? Nem. Gyorsan leveszem a farmerom és felveszem a térdvédőm, majd rá egy jó vastag hosszú melegítő nadrágot, majd nagy nehezen de visszalépegetek hozzájuk.
- Pont amikor meguntam a várakozást! – megy el mellettem Jonghyun.
- Bocsánat. – hajoltam meg a többiek előtt. – Most már… menni fog. – bólintok határozottan. A többiek csak furán néznek rám, majd köszöntjük a főnököt és belekezdek a táncokba. A hatodiknál tartok, eddig minden simán ment, a közönségem csak ámul. Minden egyes lépésem precíz, kecses és elegáns. Egyszóval hibátlan. Míg nem… a földön kötök ki. Bennem azonnal feltörnek az érzelmek, amint megérzem alattam a talajt.
- Miért… pont velem kellett ennek megtörténnie…? – gurul le egy könnycsepp az arcomon, miközben a semmibe meredek. – Miért azzal szúr ki az élet, akinek az álmai mindennél többet érnek? Szóval eddig bírtam? - Kezdek el nevetni, amíg az arcomon végigszántanak a könnyek.
- NE! NE! NE! NE! NE! NE! – tör rám egy roham, ahogy a többieken felkeltek helyükröl.
Taemin mellém ül, és elkezdi méregetni a lábam. Fel akarja húzni a nadrágom, hogy megnézhesse kiment-e a bokám vagy valamim, de rácsapok kezére, és könnyes szemeimmel figyelmeztetem, hogy hagyja. De tovább erősködik. Szó szerint kiabálok. Key és Onew lefogják a kezem. Ezzel teljesen leterítve. A főnök türelmesen vár.
- Könyörgöm NEEEEEEEEEEE! – próbálom kirúgni a lábam, egy utolsó mozdulattal, mielőtt Taemin szó szerint a térdemig tépi le a nadrágot, majd lehúzva a térdvédőm, csak döbbenten néz rám.  – Könyörgöm, ne küldjetek el! – váltok földig hajlongásba, miközben végigmértem a sokkos arcokat. – Nekem már csak az álmom maradt! Nem akarok elmenni! Könyörgöm! Valahogy, kibírom… Sztár akarok lenni, még ha csak egy napra is! Kérem! – nézek a főnökre könnyes szemekkel.
- Ne szivárogjon ki ez a dolog, csak ennyit kérek. – megy ki szinte könnyes szemekkel ő is…
- Ezért mondtad, hogy nincs sok időd? – kérdezi Onew, miután észhez tért, majd kapok egy taslit. – Normális vagy? Az egészségeddel szórakozol, egy hülye kis álom miatt? – ordít rám.
- Hogy érthetnéd meg az álmom? – rivallok rá. – Hülye kis álom? Persze, ti soha nem fogjátok megérteni, mennyit jelent egy európai lánynak, hogy itt lehet! Otthon.. – szipogok. – Senki nem vett komolyan! Csak egy szemétdarab voltam, béna álmokkal! De most ki nevet rajtuk? Ki nevet azokon, akik egészen eddig semmibe vettek? Hát én! – nevetek fel ironikusan.
- Pont ezért mondom, mint sztár. Tönkretetted magad. – hajtja le a fejét.
- Látod… még itt is ez van… - ütök a földbe. – Mondd, miért nem tud senki sem komolyan venni? Miért néz le mindenki ennyire? Miért nekem kell elviselnem a világ összes nyomorát. Az, hogy a térdeim… ennyire… rosszak… Nem én akartam!! – ordítok sírva.
- Sok mindent láttam már a kórházakban. – kezd bele Key, aki próbál nyugtatni szavaival, hogy nem csak én vagyok az egyetlen szerencsétlen, de amit később mondott, csak még nagyobb lyukat hagyott a szívembe. – Láttam ezt a fajta térdproblémát is. Az orvosok nem tudják orvosolni. Viszont a folyamatos erőltetés egyre rosszabbá fogja tenni a térdízületeid. Porckopásod remekül megállapítottam, de azok a vörös csíkok a térdeden… Ha tovább folytatod az álmod kergetését tolókocsiba kerülhetsz. Felfogod a szavak súlyát?! – guggol le mellém, és eltűr egy tincset az arcomból.
- Már vagy két éve, hogy minden egyes nap erre gondolok. Amióta közölték a kórházban, hogy többé semmi sem lesz a régi. Porckopással diagnosztizáltak.  – markolok bele Key pólójába és kétségbeesetten nézek az ő szemeibe. – A világról kiépített képem, teljesen felfordult. Magamba zárkóztam, próbáltam feldolgozni, de ez a mai napig nem megy. Aztán elkezdtem táncolni, lett egy bandám, de semmit se tudtunk csinálni. Miért? Motiválatlanok voltunk a sok negatívitástól , és az én állapotom is egyre csak romlott. Nem szóltam róla senkinek, tettem a minden okét, aztán egyre többször kellett felvennem a térdvédőt. A járás is egyre nehezebb lett. Abbahagytam minden mozgást. Mosolyogtam, de belül sírtam… nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna éjszakánként… egyedül. Nem beszéltem róla senkinek. Az i-re a pontot, akkor is az tette, amikor négy hónapja felfedeztem ezeket a csíkokat a térdemen. Kétségbeestem. Táncolni kezdtem, hogy elvonjam a figyelmem a gondolataimról. De ez csak olaj volt a tűzre. Ahogy Onew mondta, tönkretettem magam. És most… itt vagyok… A térdem fáj, érzem, hogy mindjárt elájulok a nyilalló fájdalomtól. De előbb válaszolj a kérdésemre Key. – hajolok közelebb hozzá. – Mit keresek itt? – hunyom le a szemem, majd lazítok és minden hangforrás megszűnik körülöttem. Csak a hideg földet érzem, amin átázott a szőnyeg a könnyeimtől.

Most, hogy belegondolok… nem én tettem tönkre magam. Hanem a világ. A világ, ahol senki sem támogatott. Vajon Jonghyun és én… ugyanazt érezzük? Mindkettőnknek kegyetlen a sorsunk… de az ő lelkét mi nyomja…? És még ájultan is… miért rá gondolok? A hülye vagyok. De a hülyék vonzzák egymást…

1. Fejezet

A nevem Lee Tara. Tizenhét éves vagyok, nem rég költöztem Seoulba. Előrehozott érettségimmel, szüleim végre engedtek unszolásomnak és itt vagyok, hogy megnyissam életem egy új fejezetét. Persze, nem üres kézzel jöttem. Sorra hívtam fel az ügynökségeket még múlthéten. Bizonyságot tettem tehetségemről, és az egyik ügynökség gyakornokként szeretne alkalmazni. Szállást is biztosítanak a számomra, így egyből rábólintottam az ajánlatra.

A taxi épp most áll meg az épület előtt. Kifizetem és már megyek is be. A portán elmagyaráztam, hogy ki vagyok és, hogy mit akarok. Miután sikeresen meggyőztem őket, hogy én én vagyok, elirányítottak, hogy melyik szobába is kell mennem.
- 210, 210… 200… á, meg van! – mondom magamnak, majd egy halk kopogás kíséretében benyitok és tökéletesen fejbe vágva az ajtóval a kifelé igyekvő személyt.
- N-Nagyon sajnálom, jól… - nézek fel. – van…? – hajoldozok, de majdnem elesek a lábamba. – J-Jonghyun… oppa? – kerekednek ki a szemeim.
- Személyesen. – mosolyog rám. – És semmi baj, ne aggódj miatta, megszoktam. – von vállat. – Te pedig…? – várja, hogy befejezzem.
- Lee Tara, gyakornok, örülök a találkozásnak, nagy rajongód vagyok, vagyis az egész SHINeenak - nézek körbe a többieken, akik csak biccentenek, vagy kuncognak.
- Gondolom nekünk nem kell bemutatkoznunk. – nevet fel Jonghyun.
- N-nem igazán… de ti mit kerestek itt? – érdeklődök.
- Hát, mi itt dolgozunk és elméletileg ma kapunk egy gyakornokot, és ha minden igaz te vagy az. – mosolyog.
- HEEEEEEEEEE? Az lehetetlen… - mondom magamnak.
- Mi van? Nem hitted volna, hogy ilyen király személy társaságában dolgozhatsz? – egózik.
- Dehogy, dehogy. Az cseppet sem érdekel milyen király személynek érzed magad. – vigyorgok rá, amitől kicsit lefagy. – Nekem… nincs felesleges időm, nem csinálhatok olyat, ami szükségtelen a sztárrá válásomhoz. – jelentem ki.
- Felfogtad, hogy most belegázoltál az én Puppysaurom lelkébe? – lép Jonghyun mellé Key.
- Kell valaki, aki letöri a szarvait, a végén még szárnyat növeszt és elszáll. – állok ki az igazam mellett.
- Ez erős volt! Mi itt próbálunk kedvesek lenni, te meg, mint valami hülye bunkó külföldi. – próbál sértegetni Taemin.
- Tulajdonképpen, én egy hülye bunkó külföldi vagyok! – utánzom Taeminnie hanglejtését.
- Vicces… - morgott rám.
- Na mi van? Még sem vagytok azok a szentek, akik a kamera előtt játszanak. – mérem végig őket. – Megmondtam nem játszani jöttem, az időm véges. Semmit se fogok mesélni. Szimplán üzleti kapcsolat. Most pedig, ígértek nekem szállást, elvinnétek oda Hyungok? – nézek rájuk ártatlanul, mintha mi se történt volna.

- Hogyne, ahogy őfelsége kívánja… - grimaszol Jonghyun.
- Jól van Puppysaur, okos kutyus! – kuncogok és mindenki megindul Jonghyun után.
- Ha nem akarod kirugatni magad, jobb ha tiszteletben tartod az idősebbeket! – szórja felém villámló tekintetét.
-  Okke, Jjongi! – megyek tovább boldogan.  Szinte még ki se értünk az épületből, már a rajongók letepertek minket, mivel sajnálatos módon, a kocsi, ami immár gondolom a SHINee dormba vezet a másik oldalon parkol.
- Hé, ne tépj meg! – szól az egyikre Key.
- A cipőm… - esik el Onew.
- Ezek itt mind sasaengek? – lök az egyik Jonghyun hátának. – Bocsi… - fordulok el, hogy megfojtsam azt az átkozott ribancot. – Tűnj innen amíg szépen mondom, különben többet fogok kitépni a drága kis hajacskádból, mint amit neked sikerült Keytől megszerezned. – roppantottam ökleim, de ennek igazából más oka van…  A lényeg, hogy elsprinteltek, a fiúk meg döbbenten néztek rám, amíg be nem szálltunk a kocsiba, akkor végre megtört a csend.
- Igazán, karizmatikus vagy. – dicsér Onew.
- Tudom. – mondom elismerően és mosolygok is.
- Meg egoista. – forgatja a szemeit Jonghyun.
- Ugyan már Jjongi, a te egódnál nincs nagyobb a Földön! – nézek rá bosszúszomjasan. – Eddig sem voltál a szívem csücske, de ezek után… - morgom.
- Te se voltál szimpatikus, úgy öltözöl, mint egy rossz…. – motyogja el a végét Key.
- Mindig a védelmébe kell kelned? – kérdezek rá normálisan, nem akartam balhét.
- Ha már én vagyok a csapat Ommája, muszáj kezdenem valamit ezekkel a makacs kölykökkel. – nevet fel.
- Ami igaz az igaz. Ja és a ruhám a múlt havi SHINee promócióból van. – döbbennek le.
- Neeeeeee máááááár! – csodálkozik Taemin.
- Nem emlékeztek azok a förtelmes ingekre? – szólal meg Minho.
- Nahát, neked van hangod! – mosolygok rá, mire csak biccent. – Gondolom a dormba megyünk… - váltok témát.
- Ja, sajnos. – horkantja Jonghyun.
- Ha csak gúnyolódni tudsz, tartsd meg magadnak. Nem ismersz. – mondtam neki, miközben az ablakon bámultam kifele.
- Te se engem, minket. – helyesel.
- Épp ezért csalódnak bennetek a rajongók a való életben. Nehéz lehet fent tartani ezt a kettős álcát… - elmélkedek.
- Valamit, valamiért. – bólogat egyetértően Onew.
- Nekem is ezt kell majd csinálnom? Ugráljak körbe mindenkit, mint egy palota pincsi, de egyébként a nevem kuss vagy mosolyogj a halál faszának? – ironizálok, mire mindenki nevetésben tör ki.
- Nem is vagy olyan rossz társaság! – ül át mellém Key.
- Nem is mondtam. – mosolygok rá értékelve gesztusát. – És mégis, mivel kell kezdenem, mint gyakornok? – nézek rá.
- Először is felmérjük a tehetséged és a többi már attól függ, mennyit kell javítani rajta. Utána viselkedésedet is megmunkálják, közben jársz rendesen iskolába. – meséli.
- Tévedés. – dugom orra alá az érettségi bizonyítványom.
- MINDEN DÍCSÉRETES? NEM MONDOD, HOGY MINDEN TANTÁRGYBÓL ÉRETTSÉGIZTÉL? – visítja a fülembe.
- Ja. – válaszolom egyszerűen. – És a tehetségemmel és a viselkedésemmel sincs túl sok gond, egy angyal vagyok. – köhög bele Jonghyun, aki időközben elvonult zenét hallgatni. – Ez volt az ára, hogy idejuthassak. Sok mindent titkolok, és szeretném most letisztázni, hogy semmit se fogok róla beszélni. Megértitek? – nézek körbe a hallgatóságon.
- Miért? – kapok egy halk kérdést Taemintől.
- Csak. Nem igazán publikus, és teljesen lényegtelen. Szimplán annyi, hogy nincs sok időm… - bambulom szomorkásan az épületeket.
- Ha nincs sok időd valami komoly lehet, nem? Megmondhatod, ha nem megy egyedül. – mosolyog rám Onew.
- Talán… Az utolsó percekben. – bólintok. – De hagyjuk a rossz dolgokat, meséljétek már el nekem, hogy is van Jonghyun tajbunkó természete! Ez még egy kamerának is sok! – nevetek fel.
- Sokat csalódott a nőkben. Nem sokban bízik meg. Nagyjából olyan lehet, mint most te. – néz mindenki kétségbeesetten Jonghyunra.
- Miért? Mi van vele…? – kérdezek rá félve.
- El van veszve. Egy ideje, teljesen megváltozott. Már az én társaságomat se keresi annyira, mint régen. – mondja majdnem zokogva Key. Csak átölelem, hátha megnyugszik.
- De a kamerák… - motyogom.
- Mi se tudjuk, hogy csinálja. Ez egy kész csoda… Ez a srác, valószínűleg már teljesen leőrölte magát. – mondja Minho. Esküszöm, olyan, mint valami pszicho doki. 
- Bezárkózik. Még engem se enged be. Érted?! – mondja tovább a magáét Key.
- Te sem vagy jobb állapotban nála! – kiáltok rá. – Ugyanolyan csődtömeg vagy, mint ő! Nézz már magadra! Hol az igazi SHINee? Taeminnie mosolya? Az édes JongKey páros? A csirkemániás Jinki… És hol van az a Minho, aki folyton szekálja valamiért a többieket? – kérdezem aggódva.
- Miről beszélsz Tara? – néz rám elveszetten Onew. – Ez az igazi SHINee… - préseli ki a szavakat. Döbbenet és csend telepszik a kocsiba. Jonghyun ránk pillant, nem érti miért nézzük őt. Key a szakadék szélén áll, hogy bőgjön, ne bőgjön. Úgy tűnik kényes témát érintettem. Onew.... Ki hitte volna, hogy ennyire felnőttesen fogja fel a helyzetet? És miért nem veszi észre az ügynökség, hogy segítségre van szükségük?

Onew szavai felismerésként hatoltak elmémbe. Igaza volt. Amit én és a többi rajongó látunk, csak a kamerák és a csillám pónik csodálatos világa. Sose láttuk még az igazi arcukat. És mégis, aki betekintést nyerhet… mit érez? Totális megsemmisülést, elveszettséget, reménytelenséget, bánatot…
De ki hitte volna, hogy ennyire rossz a helyzet? Hogy a tagok… már rég megőrültek? Senki sem önmaga. Erre a hülye is rájön. Nem ismerjük a valójukat, de amit itt látunk, az nem igaz. Ők csak egy csapat elveszett nagy gyerek, akik az anyukájukat keresik. Reményt egy borzasztó világban.

Föszerepben

Lee Tara

Kim Jonghyun

Prológus

Mindenkinek van egy álma. Az enyém csak egy kicsit másabb a többiekénél. Az, hogy gyakornok lettem a SHINee-nál, nem a végső megálló. Csupán a kezdete annak, hogy csodás karrierbe kezdjek. Legalább is, így terveztem... Mondjuk, az egész karrier építésem nem is így képzeltem el, engem csak behívtak... SHINee-ról szó se volt, de majd, ezt is elmesélem...

És tudjátok KI tette tönkre a teljes életem? Felforgatta az eddigi világom, mély nyomott és ürességet hagyva maga után. Igen, ő Kim Jonghyun... de kihitte volna, hogy ez a sztárdinó ennyi bajt fog okozni, egy olyan lánynak, aki nem éppen egészséges. Hát igen... Jonghyun minden lelkiismeret furdalás nélkül tett tönkre egy fiatal lányt.
Örökre.
Engem.