Nem tudtam meddig lehettem ájult, de már az ágyamban
ébredtem. Kótyagos fejjel nézek körül. Sehol egy lélek. Óvatosan felkelek és
megvizsgálom a térdem. Egyenlőre semmi változást nem találok. Lassan kimászok
az ajtóig, veszek egy mély lélegzetet és lemerészkedek a többiekhez. Látszólag
másnap reggel van. Szűröm le a fényekből és a konyhából jövő illatokból. Na meg
valami eszeveszett ordibálás is hallatszódik…
- Miért nem tudod elmondani, hogy mi bajod van? – ordít Key, gondolom Jonghyunnal.
- Nincs semmi közöd hozzá! Az én problémám! – löki el magától Keyt. Onnantól kezdve Key nem mozdul, csak lehajtott fejjel figyeli a padlót.
- Hát… - nyel, hogy visszafojtsa könnyeit. – Nem vagyunk barátok? – néz fel rá remegve.
- K-Key… mennék közelebb, de Onew elhúz.
- Ezt most nekik kell megoldani. – csitít, én meg csak nézem őket.
- Én… sajnálom Key… - hajtja le ő is a fejét, mindenki arcára döbbenet ül ki, de mintha Key pontosan erre a válaszra számított volna.
- Szóval így állunk… - sikerül épphogy leülnie. Itt megelégeltem a dolgot, kibújtam a fogva tartó karok közül Jonghyun elé futottam és lekevertem neki egy pofont. Tudom, hogy nem volt hozzá jogom, de nem bírtam megállni.
- Hogy mondhatsz ilyet…? – nézek rá hatalmas szemekkel. – Nem tűnik fel neked… - kapja el valaki hirtelen a szám és Key szúrós tekintetével találkozok. Vagy úgy, nem akarja elmondani.
- Nem tűnik fel, hogy Key már másképp tekint rám, mint egy barátra? Ezt akartad kérdezni? – ordít rám, mitől hátrébb ugrok.
- És ha igen…? – lépek vissza.
- Az se érdekel. Ha az kell, hogy ezzel eltávolítsam magamtól Keyt, többé nem a barátom. – mondja hidegen. Érzem Key kezén, remeg.
- Szerinted az emberek ennyire pótolhatóak? Azt hiszed, ha csettintesz egyet, minden a kedved szerint lesz? Nem tudod elfelejteni Sekyungot és az autóbalesetét, igaz? Azt hiszed, hogy miattad történt, ezért képtelen vagy megbocsátani magadnak? Bezárkózol, és észre se veszed a többieknek mekkora fájdalmat okozol? – rogy össze előttem. Leguggolok hozzá, de csak a könnyeket látom lepotyogni arcáról. Felemelem a fejét és az eddigi dühös ábrázatom egy kedves mosoly váltja fel, miközben letörölgetem könnyeit. – Te is tudod jól, hogy aznap ő szakított veled… Akkor miért magadat emészted a baleset miatt? – kérdezem.
- Mert… -csuklik el a hangja. - Mert ha én nem lennék, nem történt volna meg vele ez az egész… - motyogja maga elé.
- Tudod, annál a lánynál, sokkal többet vesztettél el… - állok fel tőle és elsétálok. Teljesen szíven üt az, hogy ennyire hűséges, de nem törhetek meg… Soha nem láttam embert ilyen őszintén sírni… De nem a szerelem miatt vagyok itt…
- Mit? – kel fel ő is a földről és a pultra támaszkodik.
- Keyt. – indul meg mindenki kifelé.
- Tényleg elvesztettelek? – ragadja meg a csuklóját az említettnek.
- Tényleg. – mosolyog, miközben az arcán végigfolynak a könnyek.
- Sajnálom… - húzza magához és szorosan megöleli. Key automatikusan mozdítja a kezét és viszonozza az ölelést. Viszont szemeiben, már többé nem ragyog a fény. Egy élettelen báb. Üveges tekintettel néz rám. Olyan, mint én, amikor megtudtam, hogy mindennek vége. Annyira… szánalmas… - Bocsáss meg nekem Key… - kezd sírni újra Jonghyun és még szorosabban öleli a másikat.
- E-engedj el… - próbálkozik Key.
- Ne csináld ezt velem… - rázkódik meg Jonghyun. – Key… sz-szeretlek… - habogja. Mintha ezernyi kés hatolt volna a szívembe, de Key arca még az én szívemnél is elkeseredettebb. Már nem sír, csak a falat nézni. Kezei teste mellett. Nem öleli tovább fogva tartóját.
- Pont azért engedj el. – mondja immár haláli nyugodtsággal.
- Sajnálom… - Jonghyun még mindig transzban van, kétségbeesettebb lett, mint volt. A szemével keres valamit..
- Én is. – hámozza le az erős karokat magáról Key, és ellépked felém. Key kíséretével távozok a konyhából, már nem látjuk a zokogó Jonghyunt. Csendben sétálunk a lépcsőkig, mikor már csak annyit veszek észre, hogy Key a földön fekszik.
- Jól vagy? – segítem fel.
- I-igen… Csak megszédültem. – törölgeti szemeit.
- Biztos? – kérdezem tovább aggódva.
- Igen, csak most sok volt ez így… - próbál mosolyogni, ekkor egy kiváló ötlet villan fel elmémben.
- Meg van! – vigyorgok rá, és elkezdem felfelé tolni. – Menj be a szobádba, tíz perc és ott vagyok. – tűnők el. Visszamentem a konyhába, Jonghyunnak hűlt helye volt. Átsuhant az agyamon, hogy vajon most miket csinálhat, vagy színészkedett és csak javítani akart a helyzetén… De nekem most Keyel kell foglalkoznom. Csináltam popcornt, meg egy csomó rágcsát magamhoz vettem és elcsórtam néhány filmet a nappaliból. Visszasiettem Keyhez, majd kopogtam. Nem jött válasz, ezért benyitottam, de Key megint a földön.
- Úristen… - szaladok oda. – Ennyire… megvisel? Az nem lehet… - segédkezek újra.
- Lehet rossz a kontaktlencsém.. – von vállat és felül az ágyra.
- Igaz is, szemüveges vagy. – imitálok gondolkodást. – Filmezzünk, oké? – nyújtom elé a felhozott dvdket.
- Nekem mindegy mit nézünk. Válassz… - dől hátra.
- Horror TIME! – csillannak fel a szemeim és be is rakom a lejátszóba a lemezt. A film elindul, a popcorn pedig már fogytán van. Nem igazán értem a sztorit. A film címe MAMA. Valami fura árvaház szerű akármiből egy nő örökbe fogad egy vagy két gyereket és azokról meg kiderül, hogy ilyen agyfaló kis démonok. Na értitek. De nem igen figyelek oda, mert minden második mondatnál Key mellkasába fúrom az arcom. Viszont nem hagyott nyugodni két dolog. Az egyik, hogy Jonghyun tudja-e rólam, a másik pedig, hogy túl sokszor nyúlkál Key a szeménél.
- Biztos jól vagy…? – húzom el kezét. – Menjünk be egy kórházba. Ha a szemed nem bírja a kontaktlencsét, akkor azzal nem kellene játszani. – mondom komolyan.
- Lehet. De nem hiszem, hogy valami komoly lenne. – ellenkezik.
- Kim Kibum! Nekem is lencsém van, úgyhogy ha nem akarod, hogy erőszakhoz folyamodjak, bemegyünk! Még pedig öt percen belül, csak átöltözöm! – trappolok el ellentmondást nem tűrően. Öt perc múlva, bár nehézkesen, de sikerült összeszednem Keyt. A többieknek azt mondtuk, hogy, boltba megyünk. Key a garázsból felhozta a kocsit, amivel nem kicsit volt halál közeli élményem, mivel megint megszédült. Ekkor döntöttem el, hogy átveszem a volánt.
- Tudsz vezetni? – próbálja visszafogni elégedetlenségét.
- Még nincs jogsim! – indítom el az autót. A számított tíz perc helyett, fél óra alatt értünk oda, mivel Key minden szarért megállított. A kórháznál egy magán részleg felé vettük az irányt, ahol szerencsére nem volt nagy a sor. Amikor behívták Keyt, erősködtem, hogy bemegyek vele, és nyertem is.
- Jó napot. – köszönünk egyszerre.
- Jó napot. Áh Key, és a… - vizsgálgat meg. – barátnőd? – kérdezi már tőle.
- Nem, idol. – mondja nyugodtan, én meg kivirulok, az idol szó hallatán.
- És, mi a panaszod? – kérdezi dörmögő hangján, de én egyből közbevágok, mivel szerintem tuti szépítene a dolgokon.
- Tulajdonképpen… - kezdek bele. – Key fájlalja a szemét, elszédül, majd összeesik. Panaszkodott arra is, hogy homályosan lát. Én is hordok kontaktlencsét, ezért nem hiszem, hogy kinőtte volna… - duruzsolok.
- Értem, értem. Köszönöm kisasszony! – állít le, én meg bénán vigyorgok. – Foglalj helyet ott, megvizsgállak. – mutatja az irányt Keynek. Leülnek a gépezet köré, majd az orvos csak hümmög meg dünnyög. – Hány ujjamat mutatom? – mutat felé kettőt az orra előtt.
- Talán egyet…? – kapom fel a fejem a válaszra.
- Mióta vannak ezek a panaszai? – kérdezi komoran, ekkor közelebb sétálok.
- Nagyjából két hónapja. Szóval mennyire romlott el a szemem? – kérdezi kissé nevetve.
- Doktor úr… - motyogom.
- Sajnálom Key… - hajtja le a fejét, közbe leteszi a papírjait az asztalra.
- Ugyan mit? – néz értetlenül a döbbent arcomra, majd az orvos komor arcára.
- Nem… az nem lehet! – rivallok az orvosra, mire Key mellém lép és nyugtatgatni kezd.
- Nyugi, csak új lencséket kapok, ne kapd fel a vizet. – továbbra is tágra nyílt szemekkel figyelem.
- Kibum… Napokon belül meg fogsz vakulni. – köhögi ki nagy nehezen.
- Látod nincs semmi ko… Mi? – hagyja el hirtelen minden élet Key testét és kezembe marva próbál talpon maradni.
- Nem tehetek semmit, sajnálom… - hajol meg, majd kitessékel minket. A kezembe nyom egy papírt, elmondja a fontosabb tudnivalókat. Key sápadtan araszol mellettem, majd megtörik. Nekipasszíroz a falnak és utat enged soha el nem fogyó könnyeinek. A többi beteg furán néz ránk, próbálom csitítani, de mégis, hogy gondolom, hogy egy dívát megnyugtassak?
- Key, nem lesz semmi baj… - remeg meg a hangom, miközben hátát simogatom.
- Hogy a francba ne lenne? A világ… Miért gázol bele a lelkembe? Először SeKyung, majd Jonghyun… most pedig már tényleg maga a világ. Nem fogok látni… Fel tudod ezt fogni? – csuklik össze, és kétségbeesetten keresi a választ a szemeimbe. Gyorsan kezdi kapkodni a levegőt és a falat bámulja.
- K-Key?? Rohamod vagy van mi? Nyugodj meg hallod? – rázogatom a földön de semmi válasz. – Nővér, elnézést, de a barátom nem érzi jól magát! Segítsen! – kiabálok az egyik nővérre, akik azonnal elvitetik Keyt. Utánuk sietek és miután infúzióra kötik csak bámulom az ájultan fekvő Keyt. Kabátjából kiszedem a telefonját és a címjegyzékből tárcsázok egy számot.
Zene: >.> http://www.youtube.com/watch?v=Ik0v2_qlP2c <.<
- Igen? – szól bele.
- Onew… - fújom ki a levegőt. – Key elájult. Kórházban vagyunk. – mesélem.
- Tara? Nem úgy volt, hogy boltba mentek? – rivall rám ingerülten.
- Nem… Valójában az eredeti úti célunk a kórház volt. Key… Nem volt ma túl jól, fájlalta a szemét, ezért ráparancsoltam, hogy jöjjünk be. Mint utólag kiderült, már két hónapja van ez… - taglalom.
- Kontaktlencse csere miatt volt ez a nagy felhajtás?? – von kérdőre.
- Onew… - szipogok a telefonba. – Key… Meg fog vakulni. – mondom ki egy szusszra.
- Ilyennel viccelődni? Normális vagy? – oktatgat.
- Onew-sshi… - szipogok tovább.
- Nem lehet… - mondja halkan.
- Onew… - próbálom kimondani a nevét sírás közepette, miközben visszanézek vissza az ágyon heverőre, aki kezd magához térni és tapogatja maga körül a dolgokat.
- Mit hajtogatod már itt a nevem? – ordít a telefonba ingerülten.
- Onew… - ordítok fel a sírástól. – Key… nem lát engem… - remegve mondom ki. Csak a kapcsolatbontást hallom. Valószínűleg Onew ugyanolyan sokkban van most, mint én.
- Tara?! Miért van sötét? – húz vissza a valóságba Key hangja. Nem szólok semmit csak visszalépek hozzá és szorosan átölelem, miközben hajába túrok, és a fülébe szipogok.
- Minden rendben lesz Key. Minden a legnagyobb rendben lesz… - áltatom magunkat.
- Csak sötét van ugye? – kap kabátom.
- Igen… - mondom nyugodtan.
- Csak nekem, igaz? – temeti arcát vállamba.
- Igen… - törnek fel bennem az érzelmek és mindketten zokogni kezdünk.
- Me…mehgoldjuk… jhátok valahogy… - simogatom, miközben könnyeimet nyelem.
- KEY! – szakad ki az ajtó.
- J-Jonghyun…? – néz fel a hang irányába Key. Hátrébb lépek Keytől, aki az ágy támlában talál támaszt és még mindig előre mered. – Bianne. Többé nem látlak. – nyeli könnyeit.
- Sshhh… - lép Key mellé, és könnyeit törölgeti. – Gwenchanai… /jól van/.
- Baby, bye bye goodbye love annyeong nae sarang… - kezd rá Key, mire a többiek is becsatlakoznak.
- Baby bye bye goodbye gomaun nae sarang, majimak neol wihaneun ge gojak igeotbakke eobseo mian.
Nem szerelemről volt szó. De mindenki értette, hogy Keynek a látása, felért egy szerelemmel. Csak énekeltek pár sort, próbálták ezzel enyhíteni Key fájdalmán. Nevettek a fájdalmon, de tudták, hogy egyikük sem elég erős hozzá. Key kétségbeesetten kapaszkodott Jonghyun kezeibe és csak sírtak. Sírtak nevetés közbe. Én csak néztem őket, mint egy szellem. Semmit se tehettem…
De ekkor már mindenki tudta…
A SHINeenak vége…
- Miért nem tudod elmondani, hogy mi bajod van? – ordít Key, gondolom Jonghyunnal.
- Nincs semmi közöd hozzá! Az én problémám! – löki el magától Keyt. Onnantól kezdve Key nem mozdul, csak lehajtott fejjel figyeli a padlót.
- Hát… - nyel, hogy visszafojtsa könnyeit. – Nem vagyunk barátok? – néz fel rá remegve.
- K-Key… mennék közelebb, de Onew elhúz.
- Ezt most nekik kell megoldani. – csitít, én meg csak nézem őket.
- Én… sajnálom Key… - hajtja le ő is a fejét, mindenki arcára döbbenet ül ki, de mintha Key pontosan erre a válaszra számított volna.
- Szóval így állunk… - sikerül épphogy leülnie. Itt megelégeltem a dolgot, kibújtam a fogva tartó karok közül Jonghyun elé futottam és lekevertem neki egy pofont. Tudom, hogy nem volt hozzá jogom, de nem bírtam megállni.
- Hogy mondhatsz ilyet…? – nézek rá hatalmas szemekkel. – Nem tűnik fel neked… - kapja el valaki hirtelen a szám és Key szúrós tekintetével találkozok. Vagy úgy, nem akarja elmondani.
- Nem tűnik fel, hogy Key már másképp tekint rám, mint egy barátra? Ezt akartad kérdezni? – ordít rám, mitől hátrébb ugrok.
- És ha igen…? – lépek vissza.
- Az se érdekel. Ha az kell, hogy ezzel eltávolítsam magamtól Keyt, többé nem a barátom. – mondja hidegen. Érzem Key kezén, remeg.
- Szerinted az emberek ennyire pótolhatóak? Azt hiszed, ha csettintesz egyet, minden a kedved szerint lesz? Nem tudod elfelejteni Sekyungot és az autóbalesetét, igaz? Azt hiszed, hogy miattad történt, ezért képtelen vagy megbocsátani magadnak? Bezárkózol, és észre se veszed a többieknek mekkora fájdalmat okozol? – rogy össze előttem. Leguggolok hozzá, de csak a könnyeket látom lepotyogni arcáról. Felemelem a fejét és az eddigi dühös ábrázatom egy kedves mosoly váltja fel, miközben letörölgetem könnyeit. – Te is tudod jól, hogy aznap ő szakított veled… Akkor miért magadat emészted a baleset miatt? – kérdezem.
- Mert… -csuklik el a hangja. - Mert ha én nem lennék, nem történt volna meg vele ez az egész… - motyogja maga elé.
- Tudod, annál a lánynál, sokkal többet vesztettél el… - állok fel tőle és elsétálok. Teljesen szíven üt az, hogy ennyire hűséges, de nem törhetek meg… Soha nem láttam embert ilyen őszintén sírni… De nem a szerelem miatt vagyok itt…
- Mit? – kel fel ő is a földről és a pultra támaszkodik.
- Keyt. – indul meg mindenki kifelé.
- Tényleg elvesztettelek? – ragadja meg a csuklóját az említettnek.
- Tényleg. – mosolyog, miközben az arcán végigfolynak a könnyek.
- Sajnálom… - húzza magához és szorosan megöleli. Key automatikusan mozdítja a kezét és viszonozza az ölelést. Viszont szemeiben, már többé nem ragyog a fény. Egy élettelen báb. Üveges tekintettel néz rám. Olyan, mint én, amikor megtudtam, hogy mindennek vége. Annyira… szánalmas… - Bocsáss meg nekem Key… - kezd sírni újra Jonghyun és még szorosabban öleli a másikat.
- E-engedj el… - próbálkozik Key.
- Ne csináld ezt velem… - rázkódik meg Jonghyun. – Key… sz-szeretlek… - habogja. Mintha ezernyi kés hatolt volna a szívembe, de Key arca még az én szívemnél is elkeseredettebb. Már nem sír, csak a falat nézni. Kezei teste mellett. Nem öleli tovább fogva tartóját.
- Pont azért engedj el. – mondja immár haláli nyugodtsággal.
- Sajnálom… - Jonghyun még mindig transzban van, kétségbeesettebb lett, mint volt. A szemével keres valamit..
- Én is. – hámozza le az erős karokat magáról Key, és ellépked felém. Key kíséretével távozok a konyhából, már nem látjuk a zokogó Jonghyunt. Csendben sétálunk a lépcsőkig, mikor már csak annyit veszek észre, hogy Key a földön fekszik.
- Jól vagy? – segítem fel.
- I-igen… Csak megszédültem. – törölgeti szemeit.
- Biztos? – kérdezem tovább aggódva.
- Igen, csak most sok volt ez így… - próbál mosolyogni, ekkor egy kiváló ötlet villan fel elmémben.
- Meg van! – vigyorgok rá, és elkezdem felfelé tolni. – Menj be a szobádba, tíz perc és ott vagyok. – tűnők el. Visszamentem a konyhába, Jonghyunnak hűlt helye volt. Átsuhant az agyamon, hogy vajon most miket csinálhat, vagy színészkedett és csak javítani akart a helyzetén… De nekem most Keyel kell foglalkoznom. Csináltam popcornt, meg egy csomó rágcsát magamhoz vettem és elcsórtam néhány filmet a nappaliból. Visszasiettem Keyhez, majd kopogtam. Nem jött válasz, ezért benyitottam, de Key megint a földön.
- Úristen… - szaladok oda. – Ennyire… megvisel? Az nem lehet… - segédkezek újra.
- Lehet rossz a kontaktlencsém.. – von vállat és felül az ágyra.
- Igaz is, szemüveges vagy. – imitálok gondolkodást. – Filmezzünk, oké? – nyújtom elé a felhozott dvdket.
- Nekem mindegy mit nézünk. Válassz… - dől hátra.
- Horror TIME! – csillannak fel a szemeim és be is rakom a lejátszóba a lemezt. A film elindul, a popcorn pedig már fogytán van. Nem igazán értem a sztorit. A film címe MAMA. Valami fura árvaház szerű akármiből egy nő örökbe fogad egy vagy két gyereket és azokról meg kiderül, hogy ilyen agyfaló kis démonok. Na értitek. De nem igen figyelek oda, mert minden második mondatnál Key mellkasába fúrom az arcom. Viszont nem hagyott nyugodni két dolog. Az egyik, hogy Jonghyun tudja-e rólam, a másik pedig, hogy túl sokszor nyúlkál Key a szeménél.
- Biztos jól vagy…? – húzom el kezét. – Menjünk be egy kórházba. Ha a szemed nem bírja a kontaktlencsét, akkor azzal nem kellene játszani. – mondom komolyan.
- Lehet. De nem hiszem, hogy valami komoly lenne. – ellenkezik.
- Kim Kibum! Nekem is lencsém van, úgyhogy ha nem akarod, hogy erőszakhoz folyamodjak, bemegyünk! Még pedig öt percen belül, csak átöltözöm! – trappolok el ellentmondást nem tűrően. Öt perc múlva, bár nehézkesen, de sikerült összeszednem Keyt. A többieknek azt mondtuk, hogy, boltba megyünk. Key a garázsból felhozta a kocsit, amivel nem kicsit volt halál közeli élményem, mivel megint megszédült. Ekkor döntöttem el, hogy átveszem a volánt.
- Tudsz vezetni? – próbálja visszafogni elégedetlenségét.
- Még nincs jogsim! – indítom el az autót. A számított tíz perc helyett, fél óra alatt értünk oda, mivel Key minden szarért megállított. A kórháznál egy magán részleg felé vettük az irányt, ahol szerencsére nem volt nagy a sor. Amikor behívták Keyt, erősködtem, hogy bemegyek vele, és nyertem is.
- Jó napot. – köszönünk egyszerre.
- Jó napot. Áh Key, és a… - vizsgálgat meg. – barátnőd? – kérdezi már tőle.
- Nem, idol. – mondja nyugodtan, én meg kivirulok, az idol szó hallatán.
- És, mi a panaszod? – kérdezi dörmögő hangján, de én egyből közbevágok, mivel szerintem tuti szépítene a dolgokon.
- Tulajdonképpen… - kezdek bele. – Key fájlalja a szemét, elszédül, majd összeesik. Panaszkodott arra is, hogy homályosan lát. Én is hordok kontaktlencsét, ezért nem hiszem, hogy kinőtte volna… - duruzsolok.
- Értem, értem. Köszönöm kisasszony! – állít le, én meg bénán vigyorgok. – Foglalj helyet ott, megvizsgállak. – mutatja az irányt Keynek. Leülnek a gépezet köré, majd az orvos csak hümmög meg dünnyög. – Hány ujjamat mutatom? – mutat felé kettőt az orra előtt.
- Talán egyet…? – kapom fel a fejem a válaszra.
- Mióta vannak ezek a panaszai? – kérdezi komoran, ekkor közelebb sétálok.
- Nagyjából két hónapja. Szóval mennyire romlott el a szemem? – kérdezi kissé nevetve.
- Doktor úr… - motyogom.
- Sajnálom Key… - hajtja le a fejét, közbe leteszi a papírjait az asztalra.
- Ugyan mit? – néz értetlenül a döbbent arcomra, majd az orvos komor arcára.
- Nem… az nem lehet! – rivallok az orvosra, mire Key mellém lép és nyugtatgatni kezd.
- Nyugi, csak új lencséket kapok, ne kapd fel a vizet. – továbbra is tágra nyílt szemekkel figyelem.
- Kibum… Napokon belül meg fogsz vakulni. – köhögi ki nagy nehezen.
- Látod nincs semmi ko… Mi? – hagyja el hirtelen minden élet Key testét és kezembe marva próbál talpon maradni.
- Nem tehetek semmit, sajnálom… - hajol meg, majd kitessékel minket. A kezembe nyom egy papírt, elmondja a fontosabb tudnivalókat. Key sápadtan araszol mellettem, majd megtörik. Nekipasszíroz a falnak és utat enged soha el nem fogyó könnyeinek. A többi beteg furán néz ránk, próbálom csitítani, de mégis, hogy gondolom, hogy egy dívát megnyugtassak?
- Key, nem lesz semmi baj… - remeg meg a hangom, miközben hátát simogatom.
- Hogy a francba ne lenne? A világ… Miért gázol bele a lelkembe? Először SeKyung, majd Jonghyun… most pedig már tényleg maga a világ. Nem fogok látni… Fel tudod ezt fogni? – csuklik össze, és kétségbeesetten keresi a választ a szemeimbe. Gyorsan kezdi kapkodni a levegőt és a falat bámulja.
- K-Key?? Rohamod vagy van mi? Nyugodj meg hallod? – rázogatom a földön de semmi válasz. – Nővér, elnézést, de a barátom nem érzi jól magát! Segítsen! – kiabálok az egyik nővérre, akik azonnal elvitetik Keyt. Utánuk sietek és miután infúzióra kötik csak bámulom az ájultan fekvő Keyt. Kabátjából kiszedem a telefonját és a címjegyzékből tárcsázok egy számot.
Zene: >.> http://www.youtube.com/watch?v=Ik0v2_qlP2c <.<
- Igen? – szól bele.
- Onew… - fújom ki a levegőt. – Key elájult. Kórházban vagyunk. – mesélem.
- Tara? Nem úgy volt, hogy boltba mentek? – rivall rám ingerülten.
- Nem… Valójában az eredeti úti célunk a kórház volt. Key… Nem volt ma túl jól, fájlalta a szemét, ezért ráparancsoltam, hogy jöjjünk be. Mint utólag kiderült, már két hónapja van ez… - taglalom.
- Kontaktlencse csere miatt volt ez a nagy felhajtás?? – von kérdőre.
- Onew… - szipogok a telefonba. – Key… Meg fog vakulni. – mondom ki egy szusszra.
- Ilyennel viccelődni? Normális vagy? – oktatgat.
- Onew-sshi… - szipogok tovább.
- Nem lehet… - mondja halkan.
- Onew… - próbálom kimondani a nevét sírás közepette, miközben visszanézek vissza az ágyon heverőre, aki kezd magához térni és tapogatja maga körül a dolgokat.
- Mit hajtogatod már itt a nevem? – ordít a telefonba ingerülten.
- Onew… - ordítok fel a sírástól. – Key… nem lát engem… - remegve mondom ki. Csak a kapcsolatbontást hallom. Valószínűleg Onew ugyanolyan sokkban van most, mint én.
- Tara?! Miért van sötét? – húz vissza a valóságba Key hangja. Nem szólok semmit csak visszalépek hozzá és szorosan átölelem, miközben hajába túrok, és a fülébe szipogok.
- Minden rendben lesz Key. Minden a legnagyobb rendben lesz… - áltatom magunkat.
- Csak sötét van ugye? – kap kabátom.
- Igen… - mondom nyugodtan.
- Csak nekem, igaz? – temeti arcát vállamba.
- Igen… - törnek fel bennem az érzelmek és mindketten zokogni kezdünk.
- Me…mehgoldjuk… jhátok valahogy… - simogatom, miközben könnyeimet nyelem.
- KEY! – szakad ki az ajtó.
- J-Jonghyun…? – néz fel a hang irányába Key. Hátrébb lépek Keytől, aki az ágy támlában talál támaszt és még mindig előre mered. – Bianne. Többé nem látlak. – nyeli könnyeit.
- Sshhh… - lép Key mellé, és könnyeit törölgeti. – Gwenchanai… /jól van/.
- Baby, bye bye goodbye love annyeong nae sarang… - kezd rá Key, mire a többiek is becsatlakoznak.
- Baby bye bye goodbye gomaun nae sarang, majimak neol wihaneun ge gojak igeotbakke eobseo mian.
Nem szerelemről volt szó. De mindenki értette, hogy Keynek a látása, felért egy szerelemmel. Csak énekeltek pár sort, próbálták ezzel enyhíteni Key fájdalmán. Nevettek a fájdalmon, de tudták, hogy egyikük sem elég erős hozzá. Key kétségbeesetten kapaszkodott Jonghyun kezeibe és csak sírtak. Sírtak nevetés közbe. Én csak néztem őket, mint egy szellem. Semmit se tehettem…
De ekkor már mindenki tudta…
A SHINeenak vége…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése