8. Fejezet

Tara POV

Mindennek vége. Egy hónapot töltöttem el a SHINeeal, de már vége. Key megvakult, nem is akárhogy. Éppen Jonghyunnal vitáztak. Onew bevonult. Kegyetlen módon átgázoltam a szívén. Taemin túl van egy újjászületésen, mikor kiderült, hogy Minho nem szállt fel a gépre, ami felrobbant. Legalább ők ketten boldogok lettek, és minden nap bemennek Keyhez. Lényegében ők is leszereltek a sztárságból.
Ó, hogy Jonghyun? Most mondanám, hogy örül a hírnevének, és imádja, hogy az egóját fényezik… De ezzel koránt sem tudom leírni, amit művel… Mintha a múltja… Nem is lett volna. Flegmább lett, mint volt. Totál kikészít.
Ó, hogy én? Komolyan? Kíváncsiak vagytok az engem körülvevő pokolra? Tulajdonképpen, most Japánban vagyunk. Igen vagyunk. Én és Jonghyun. Most kezdjük el forgatni az első doramánkat. Engem, megbüntettek azzal, mikor rám billogoztak Jonghyun barátnője címmel.
- Elárulnád, hogy még is… MIÉRT KELL VELED EGY ÁGYBAN ALUDNOM? – rúgom le egy kecses mozdulattal, a már javában horkoló vokalistát.
- Marhahús! – horkant fel kábultan, mire elröhögöm magam. – Most meg mi vaaaa’? – mászik vissza az ágyba.
- Semmi, semmi. Csak azon gondolkodom, hogy még is milyen hülyeségekről álmodsz. De, abba tudnád, hagyni a horkolást? Árt… mindenkinek. – nézek rá szúrósan.
- Hajnali négy van… - morogja.
- És? Egy óra múlva felkelünk és én egy szemhunyásnyit sem aludtam miattad. – duzzogok.
- Jó-jó. Mivel kárpótolhatnálak, hogy végre csendbe maradj? – kérdezi unottan és leül velemszembe törökülésbe.
- Hmmm… Gyakoroljuk a szöveget! – húzom elő a párnám alól. – A holnapi felvétellel, a teaceremóniával kapcsolatban vannak problémáim. – hajtom le a fejem.
- Szép időnk van… - kezd bele.
- Valóban. Készíthetek önnek egy kis teát, Ryuji-sama? – kérdezem kedvesen.
- Köszönöm. – hajol meg. – Hallott már, a tenger szirénéről? – kérdezi. Halkan kuncogok.
- Az csak egy gyerekmese. Nem valóságos. – mondom.
- Valóban annak gondolja? – kér számon. – Vagy csak fél tőle? – tekintetem megremeg a kérdéstől és félve pillantok rá.
- Maga igazán jó nyomozó lenne… - hajtom le fejem, de ő megragadja az állam és közel húz magához.
- Ne kerteljen, csak válaszoljon. -  mosolyog… Amitől elméletileg el kellene ájulnom.
- Hallotta már, a fehér sas történetét? Aki eggyé vált az ég kékével és a tenger kékével? – kuncogok, és „átnyújtom” a teát.
- Köszönöm. – biccent. – Igen, egy nagyon tiszta szellem lehetett. – bólogat.
- Tévedés. Amit szirénnek hív, az egy múzsa. A sas, aki a kékség múzsájává vált. A kérdésére válaszolva… Félek tőle, hiszen sok ember… halt már meg miatta, főleg a családomból, akik mániákusan űzték őt. – mondom komoran.
- Sajnálom. – válaszolja.
- Csak a saját fejük után mentek, megérdemelték. – mondom dühösen.
- Á, á, á. – nyúlkál előttem ujjával. – Én is sajnálom, a válasz. Ne éld bele magad ennyire. Ez egy nagyon fontos felvétel, ne szúrd el a kitöréseid miatt. – vigyorog.
- Elnézést kérek őfelségétől, hogy nem rendelkezek olyan király egóval, mint ön. – vicsorítok.
- Te kiiiiis… - morogja, mikor megszólal a telefonom.
- Bocsi, ezt fel kell vennem… - hajolok el, mielőtt rám vetődne, majd felveszem a telefonom. – Unnie, mi a helyzet? – mosolygok.
- Ki az? Ki az? – kíváncsiskodik Jonghyun, de csak eltolom.
- Hmmm~, hogy két nap, és ma… vissza kellene mennem? Szerintem megoldható. Igen, most megkérdezem, tartsd egy kicsit. – lépek bele a papucsomba és pizsiben indulok meg a rendező sátrához. Először veszekedtünk egy sort, majd nehezen, de megengedte, hogy visszamehessek két napra Seoulba, hogy megcsináljuk a klippem. Egy kikötése volt csak, hogy élve térjek vissza, nem szeretné ha sokat hibáznék, vagy lesérülnék. Miután megköszöntem, dalolva mentem vissza a sátrunkba, ahol Jonghyun morcos képpel méregetett.
- Mi történt? – fekszik el az ágyon.
- Lesz két nap pihenőd! – szedem elő az utazó táskám és mindenfélét beledobálok. – Két napra visszamegyek forgatni és azonnal indulok. – mondom és már csukom is a bőröndöt, mivel csak váltás ruhát és pár magazint viszek magammal, na meg a szövegkönyvet.
- Ki az a hülye, aki vállalja a kockázatot, hogy kikísérjen a reptérig? – nevet fel.
- Természetesen te… Végülis te az a „Lee Tara barátszerű tárgya” vagy, nem? –kérdezem vihogva.
- Komolyan, most ezért visszamenni? Jobb dolgom is van, mint téged bébiszittelni. Tudod, én a munkámnak élek. – morogja, de neki áll öltözni. Tudja, hogy nem balhézhat a rendezővel.
- Érdekes én is. – vonok vállat.
- Nem látszik. – válaszolja.
- Hmmm~ Egyszerre két helyen is helytállok. Szerintem lehet annak nevezni. – veszem fel a cipőm és már készen is vagyok. – Mindig is magán géppel akartam utazni… - elmélkedek, mikor már megindultunk kifele. A reptér sétálva is, ami biztonságosabbnak bizonyul, csak húsz percre van, de ebben a húsz percben Jonghyun egyre csak forrt és forrt. – Elárulnád, hogy még is mi bajod van? – fordulok hátra, mikor meghallom, hogy megint magában morog.
- Te. – ragad erősen karon.
- Áuu, mi van? – nézek rá értetlenül.
- Komolyan… A hülye kis klipped miatt képes vagy két napra itt hagyni a forgatást? A színészi képességed egyenlő a nullával. Így rohadtul le fogsz járatni, inkább gyakorolnál. – mondja, vagyis inkább ordítja, mire csak pofán vágom az egész nézősereg előtt, ahol valami csoda folytán nem voltak jelen a riporterek, sem lesifotósok.
- Gondolkodsz te egyáltalán azelőtt, hogy kinyitnád azt a hatalmas szád? – nézek fel rá könnyes szemekkel. – Elegem van belőled. Mégis ki a franc vagy, hogy megmondd, mit csináljak és mit nem? Ráadásul egy jó szavad sincs hozzám! Amikor megszólalsz árad belőle a gúny és a lenézés. Reggel… - mosolyodok el. – Azt hittem végre elértem valamit, hogy ember számba veszel. Azok után, amit mindketten átéltünk… - szorítom meg a felsőm és erősen a földet bámulom. – Tudod, én mindig is kedveltelek! Tessék! Kimondtam! Csak tudod, kár… hogy az érzéseim rád pazaroltam. Legszívesebben elfelejtenék mindent, ami rólad szól. Hülye! – szaladok el, a megadott gát felé, otthagyva Jonghyunt a gondolataival.

Jonghyun POV*

Mégis… miért fájnak jobban a szavai, mint az az igen erős ütés, amit kaptam? Kellett egy kis idő, mire eljutott a tudatomig, hogy Tara lényegében azt mondta, hogy kedvel. De ez teljesen lehetetlen. Hiszen a saját szememmel láttam, hogy nem egyszer smárolt Onewal. Mondjuk, ez már is megmagyarázza, hogy leaderem, miért is ordított velem, hogy elveszi tőlem Tarát. Tőlem? Hiszen sose egyeztem bele, hogy  az enyém lesz.
- De akkor… - rogyok le a földre. „Legszívesebben elfelejtenék mindent, ami rólad szól.” Miért fáj ez ennyire? Mégis, mi bajom van? Nézek értetlenül arra, amerre nem rég Tara haladt.
Az első találkozásunk óta utálom őt. Igen ez biztos. Először is nekem vágta az ajtót. Ez egyáltalán nem jó kezdet. Utána viszont morgott valamit arról, hogy a rajongóm és vörösen próbálkozott tisztázni a helyzetet, hogy a SHINeeról beszélt. Nem sokkal ezután kötekedni kezdett velem, ami egészen a mai napig tart. De különös módon én vagyok az egyetlen, aki nem jön ki vele túl jól. Mindenki agyon dicséri. Mondjuk tehetséges az egyszer biztos… De akkor is, túl sok mindenbe üti bele az orrát, és régi sebeket hántorgat fel. Várjunk csak… Azt is én kezdtem… Igaz, a srácoknak mindig segített és néhanapján még kedves is volt. Mindezek ellenére, úgy érzem, mintha titkolna valamit. Valami furcsát, de lehet csak én reagálom túl. Azt is be kell vallani, hogy igazán dögös… Dögös…?! Mégis mi a fene ütött belém…  Hiszen, a nem rég történtek, ahogy fűt-fát ígérgetett… Egy piti kis hazug…

De akkor miért? Miért nem vagyok képes elfogadni a szavait? Olyan, mintha azzal, hogy visszament… Mintha elvesztettem volna valamit, amit ez idáig kerestem ő után.

Mi nekem Tara?

Remény… hogy elfelejtsem őt?
Utálatos, undok nőszemély, aki csak egy újabb pokol?

Igen… minden bizonnyal a második.

Utálom, és ez így is van rendjén. Mit várt? Hogy kedves leszek vele, csak mert „szerelmet” vallt?
Pont ellenkezőleg!

Lee Tara ki foglak használni és a földbe tiporlak!

7. Fejezet - End

Taemin POV

Tara karjai még mindig szorosan ölelnek át. Én csak zokogok, ha nem tartanának valószínűleg összeesnék. Még mindig nem tudom feldolgozni az öt perccel történteket. Annyira hihetetlenül fájdalmas. Tara elvezett egy padhoz, ahol már több sokkolt ember ül. Én is csak a lángoló maradványokat nézem könnyes szemekkel. Elmegy mellőlem őrangyalom, de egy percen belül vissza is ér.
- Csak citromos tea volt. Igyál, jött tesz a léleknek. – ül le mellém és a hátam simogatja.
- Ugye tudod, hogy papucsban jöttél? – kérdem remegő hanggal.
- Igen. – gondolom más lett volna a válasza, de inkább tömören válaszolt.
- Miért ő? – nézem a padlót.
- Taemin… ne… - jelzi, hogy tereljem a témát.
- Szerettem. Ő volt a mindenem, mégis elvették tőlem. Miért ennyire kegyetlen a világ? Csak azt veszi el, amit szeretünk… Mihez kezdjek ezután? Öljem meg magam? Menjek egy kolostorba? – agyalok hülyeségeken.
- Taemin… nyugodj meg… - próbálkozik Tara.
- Egyszerűen nem érdemeltem meg. – ostorozom magam.
- Ez nem igaz! – kiált rám. – Ne mondj ilyeneket, hogy nem érdemelted meg! Ne mondd, hogy önző vagy és csak magadnak akarod őt! N-Ne mondj semmit… Nem csináltál semmi rosszat… - esik hirtelen kétségbe, és könnyei hullani kezdenek. Annyira megijedtem, hogy az én bajomról meg is feledkeztem.
- Tara? – rázom meg a vállánál fogva.
- Ne mondd, hogy nem érdemled meg. Te csak szeretni akartál. Ez csak egy véletlen baleset volt. Nem a te hibád. Ezért ne mondd… - makogja.
- Hogy nem érdemeltem meg. Oké. Nyugodj le, kérlek. – simogatom meg arcát.
- Bianne. Most nekem kellene vigasztalnom téged. – hajtja le a fejét.
- Majd én megoldom Tara! – hallatszódik mögülünk egy hang, minek hatására mindketten egy ültő helyünkben megfagytunk.
- Képzelődöm! – kapok a hajamba.
- M-minho..? – suttog Tara.
- Képzelődöm! – rázom meg a fejem.
- I-itt van… - bökdös Tara.
- KÉPZELŐDÜNK! – ordítom Tarának, aki csak vigyorog, mint a vadalma, majd hirtelen 90 fokos fordulattal fordít meg. – Minhoo… - pislogok nagyokat. – T-tényleg te vagy az? – tapogatom arcát.
- Mázli, hogy nem szálltam fel, mi? – mosolyog, de hirtelen felindulásból felpofoztam.
- Szerinted ez vicces? – rázom meg a fejem. – Tudod, hogy egy világ dőlt össze bennem? Hogy elvesztettem mindenem, egy perc alatt? Tudod, milyen érzés az, amikor már nincs kiért élned, és teljesen üres vagy. Mint egy felhő. Az is csak úgy van… - folynak a könnyeim, de már csak inkább az örömtől.
- Mennyi időd van neked ilyen hülyeségeken agyalnod? – forgatja a szemeit.
- Elnézést, hogy szeretlek… - morgom már magamnak.
- Hogy ti milyen nehéz esetek vagytok… - kuncog Tara, majd hirtelen nekilök Minhonak, aki így könnyedén megcsókol. Itt millió ember előtt, akiknek a fele mély depresszióban van, erre mi itt játsszuk, a szerelmes párt. De nem tudott érdekelni. Átkaroltam, és úgy húztam magamhoz. Ebben a percben leírhatatlanul boldog voltam. A szürke alagút végén, újra ott van a fény. A remény fénye. A jövő fénye.

Amikor az embernek egy álma, egy célja, egy olyan dolog, amiért bármit megtenne, boldog lesz a tudattól, hogy neki van. De belegondolt már bárki is, ha mi van ha pont ezt veszíti el? Kevesen ismerik ezt a fajta bánatot. Mivel ezt csak azok ismerik, akik igazán megküzdöttek célúkért. A többi… A többi csak szórakozásból űzi, nem érzi át annak mélységét. Mindenesetre, én elvesztettem mindent, ami a boldogságomhoz fűződött. Ebben az öt percben képes voltam mindent átgondolni. Nem volt reményem. És mégis… Vissza kaptam őt.

Nincs képem azt mondani, hogy elveszíteni valamit jó dolog. De, amikor felcsillan az apró remény az újrakezdéshez, az mindent megér. Már csak annyit tudnék hozzáfűzni…

„Köszönöm.”

- Tudom, ez a rész nem éppen hosszú, de ezt a 2Min párosítást, csak töltelék történetnek raktam be. Remélem azért mindenkinek elnyerte a tetszését, és természetesen hamarosan jön a 8. fejezet!:P -

6. Fejezet "A little Extra"

Taemin POV

- Hyungnim, mihez kezdünk most? – fordulok vissza az ajtótól Minho fele.
- Te mihez kezdesz? – lép mellém, és összekócolja a hajam, miközben kedvesen mosolyog rám. Ezt szerettem benne. Még a legrosszabb helyzetekben is képes volt mosolyogni, mosolyával másokat is arra késztetni. Melegséget árasztott, és menedéket adott, mindig, amikor rosszul éreztem magam, vagy, amikor senki más nem vett emberszámba. Főleg az utóbbi időkben. Ha Minho nem lenne, valószínűleg, már rég megőrültem volna. Gyakran járkáltam át hozzá éjszakánként és mellébújtam, hogy végre én is el tudjak aludni. Rossz alvó vagyok, már a kezdetektől fogva, így nem egyszer kötött ki hyung a földön, de sose szólt rám. A takaró nagyobb részét is mindig nekem adta. Néhányszor megkérdeztem, hogy miért ilyen kedves hozzám, de a válaszadást mindig kikerült, vagy rejtvényekben válaszolt.
Aztán…

Az érzéseim kezdtek másfele hajlani, a barát zónából kezdtem átlépni valahova máshova, ahol most állok. A percek, amiket nélküle töltöttem el, mindennél jobban megviseltek. A magányos éjszakákat is, amikor már nem lett volna pofám bemenni hozzá, csak úgy éltem túl, hogy arra gondoltam reggel újra láthatom. Ezt hívnák szerelemnek?...
- Hyunggal akarok maradni! – mondom határozottan.
- Taemin, ezt már megbeszéltük egyszer… sokszor. – helyesbít.
- És hülyeségnek tartod… - sóhajtok. Pedig ez egyáltalán nem hülyeség. Veled akarok maradni!
- Nem azt mondom, hogy hülyeség… Nézd… Nem akartam elmondani, de én kiutazom Amerikába. – kerekednek ki szemeim.
- M-mi…? – hagy el minden erő.
- A szüleim cégének segítségre van szüksége, és hosszas gondolkodás után, úgy döntöttem, mint a vállalat örököse, hogy kimegyek. – magyarázza el a helyzetet.
- Itt akarsz hagyni még TE is? – nézek fel rá könnyes szemekkel.
- Taemin… ha így nézel rám… - hajtja le a fejét. – bűntudatom lesz. – motyogja.
- És ha én pontosan ezt akarom? – fordulok el és megengedek magamnak egy könnycseppet, amit azonnal le is törlök.
- Bűntudattal akarsz itt tartani, amikor menni akarok? Azt akarod, hogy boldogtalan legyek? – mondja. Komolyan, mintha most szakítanánk vagy mi a fene.
- Velem… nem lennél boldog? – suttogom az előttem lévő falnak, és próbálok erős maradni.
- Mi? – kérdez vissza.
- VELEM… NEM TUDNÁL BOLDOG LENNI? – ordítom és ökölbe szorítom testem mellett kezeimet.
- Taemin… Ez nem olyan egyszerű. Ne állítsd már be, úgy mintha szeretők lennénk. – nevet fel egy kicsit. – Csak barátok vagyunk… - sóhajtja. BA-RÁ-TOK. Egy szó. Mégis képes volt azonnal lerombolni  kicsiny világom.
- Barátok? – nézek fel a plafonra.
- Igen, gondolom… - kezd elgondolkodni azon, hogy mi rosszat mondott.
- És… egy barát, nem szerethet bele a másikba? Mert az már nem barátság, igaz? – fordulok meg és kérdezem tőle remegő hangon.
- Taemin… - lép oda mellém, és megfogja a vállaim, majd mélyen a szemembe néz. – Menj haza a szüleidhez, fáradt vagy, és biztos nehezen dolgozod fel a történteket. Butaságokat beszélsz… - rázza meg a fejét, ezzel adva nyomatékot a szavainak.
- Ennyire hülyének nézel? Azt hiszed, hogy még mindig gyerek vagyok? Már rég felnőttem… Csak tudom, hogy mit érzek… - vágom a fejéhez kissé dühösen.
- Tudom jól. Túl hamar nőttél fel… Most pedig menj pakolni, holnapig el kell hagynunk a dormot. – indul meg a lépcső felé.
- Meddig akarod még elkerülni a válasz adást, hyung? – kérdezem kétségbeesetten. – Miért kerülöd ki folyton a kérdéseimet? Élvezed, hogy nem értem a dolgokat? Vagy, azt akarod, hogy még több „téves” következtetést vonjak le? Felejtsd el, úgyis feleslegesen kérdezek… - ülök le az egyik bárszékre.
- Holnap reggel már nem leszünk itt. Pakolj. – mosolyog vissza, majd eltűnik az emeleten.
- Minho hyung… Mégis mi a fenét csináltál velem? Aishh… Szinte nyíltan szerelmet vallottam és semmi! – borzolom össze dühösen a hajam. – Komolyan csak egy éretlen gyerek lennék? – gondolkodok hangosan, miközben megindulok egy boros pohárért. – Ha már ez az utolsó napunk, kárba ne vesszen… - veszek ki egy üveg bort és lassan eltűntetem tartalmát. Aztán egy újabbét és újabbét. Már három üvegből hiányzik a vörös lötty és különös módon nem érzek semmit se. Délután van, huszonharmadika és ülök. Minden oké. Állnék fel, mikor elesek a semmibe.
- Vagy mégse… - morgom magamba, majd valahogyan felmostam magam a földről és döcögve, leverve egy vázát másztam fel a lépcsőn. – Mióta van hegy a ház közepén? – dörzsölgetem szemeim, ahogy lefele nézek.
- Taemin, mit csinálsz a földön? – guggol le mellém Minho, így egy magasságban vagyunk.
- Azt, amit te nem! – kuncogok.
- Részeg vagy! – fogja be az orrát.
- És? Nem a te dolgod, hogy mit csinálok! – vágódok hanyatt.
- Most nincs itt Key, hogy segítsen… - tartja felém kezét, hogy felhúzzon. Egy feltűnő szemforgatás után, semmit sem válaszolva fogadom el és segített be az ágyamig.
- Jól mondtad. – kezdek szipogni. – Key többé nincs itt, hogy ápolgasson. Nincsen többé, aki fiának hívna és úgy bánna velem. Nincs itt többé Onew. Két év múlva ki tudja, hogy fogunk egymásra emlékezni. Előbb- vagy utóbb neked is be kell vonulnod. De előtte még itt hagysz. Jonghyun, meg csak a saját feje után megy. Hát nem érted Minho? Nekem már csak te vagy… - nézek kifelé az ablakon, és álmosan pislogok, mikor megérzem, hogy besüpped az ágy. – Minho? – nézek ki a párnák közül, de már csak Minho puha ajkait érzem meg a sajátjaimon. A szememet be se tudom csukni, olyan hirtelen ér véget. A gyomromat egy fura maró érzés járja át, de most… valahogy annyira jól esik. Mikor felébredek az extázisból, értetlenül pislogok az előttem mosolygóra, egy szó sem hagyja el a szám, csak érzem, hogy szemhéjaim lecsukódnak.
- Három év múlva. Három év múlva visszajövök, és még jobb ember leszek. Csak várj rám… - hallom meg még szavait, majd teljes sötétség.
Álmomban a SHINee még mindig együtt volt. Egy szó sem esett feloszlásról. Mindenki a saját dolgát csinálta. Egy tipikus SHINee reggel. Én kelek fel utolsónak, és álmosan barangolok le a lépcsőn. Először is Minho arcát látom meg, aki már is szállítja a reggeli kávé adagom, a kedvenc macskás bögrémben. Másodszor a marakodó, nem szerelmes JongKey pár a konyhában. Key próbálkozik valami reggeli elkészítésében, de hyung minden második mozdulata elvonja a figyelmét, ezért kénytelen ordibálni vele, de mindketten csak nevetnek. Harmadszorra, a még nálam is álmosabb Onewt látom meg fetrengeni a kanapén, egy párnával a fején. Gondolom hangtompítónak használja, hogy Key hangját kiverje a fejéből. Én csak leülök a fotelba és bekapcsolom a TV-t, mikor is csengetnek. Aztán hirtelen megébredek.
- Nyitom, csak ne nyomkodd már! – ordítok ki, de hamar belefájdul a fejem. Azt hiszem kicsit sokat ittam, arra se emlékszem, hogy kerültem ide. Gyors léptekkel nyitottam ajtót egy gőzölgő fejű Tarának. – Neked is jó reggelt. – mosolygok rá.
- Jó a fenéket… - morog rám, majd becsapja a szobája ajtaját. Ennyiben hagyom, nem szeretek belefolyni egy nő ügyeibe. Kikullogok a konyhába, ahol az étkező asztalon egy üzenet fogad.

Zene: >> https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=fPGKN-1ZY2Y#at=16 <<

„Teamin.. sajnálom, hogy nem ébresztettelek fel, de annyira békésen aludtál. Mellesleg, így sokkal könnyebb a búcsúzkodás. Most, hogy levelem sorait olvasod, valószínűleg már mindennek elhordtál, de meg is érdemlem. Ahelyett, hogy még vagy tíz sor kerülőt írnék, itt az ideje, hogy válaszoljak az összes eddigi kérdésedre egyetlen egy szóval: Szeretlek.

Minho”

A kezemben remeg a papír, könnyeimet csak nehézségek árán tudom visszafojtani. Ordítani tudnék a fájdalomtól, ami a szívemet mardossa. De nem tehetem. Erősnek kell maradnom. Ám ekkor bevillannak az éjszaka emlékei. Minho… megcsókolt, és még valami olyanról beszélt, hogy várjam meg. Öntudatlanul is, de a földre rogytam és csak sírtam. Végig gondoltam, hogy mekkora egy bunkó voltam vele, tegnap, pedig ő is ugyanúgy szenvedett, mint én. De nekem most nincs időm magamat siratni. Igen, ha futok egészen a reptérig, akkor még talán utolérem. Nem hagyhatom, hogy így érjen véget.

Hiszen még el sem kezdődött…

Úgy, ahogy voltam pizsomástól az utcáknak eredtem és csak futottam. Egész végig csak az járt az eszemben, ha én most nem érem utol, azt örök életemre bánni fogom, és sose bocsátok meg magamnak. Na meg azon, hogy ez a sokévnyi futás most egész jól jön…

Ha odaérek, mit fogok mondani? Hogy fogalmazzam meg, a nyilvánvalót? Mindketten ugyanúgy érzünk, és a helyzet most még is nehezebb, mint volt. A szerelem tényleg nem gyerekeknek való. Ezek szerint, most Minho is vagy gyerek, vagy én nőttem fel. Újabb dolog, amit majd meg kell beszélnünk és az orra alá kell dörgölnöm… „Seoul AIRPORT”. Na végre, hogy ideértem… Fújom ki magam fél percben, majd a recepcióshoz megyek és megérdeklődöm a járatokat.
- Jó napot! Meg tudná mondani, mikor indul Amerikába a gép? – lihegem.
- Persze. A 707-es… várjunk csak… itt valami nem stimmel. – vág furcsa arcot a nő.
- Noona, mi a baj? – kezdek aggódni.
- Á, semmi, csak egy kisebb probléma merült fel a felszálló kapunál. És a kérdésére visszatérve, pontban 11-kor. Még nagyjából öt perce van, még az utolsó utas is felszáll. Jobb lesz ha sietsz. – biccent.
- Köszönöm. – és már futok is a… - Noona, hova is sietek? – kérdezem még vissza.
- 22-es kapu… - kuncog, és már el is tűnök. Igaza volt. Mire odaérek már csak két ember van az ellenőrző pontnál. De az egyik Minho. Kinézek a hatalmas üvegablakon és látom, hogy még tankolják a gépet, így pár percet késni fog.
- Minho! – kiáltok oda, de nem reagál. A csomagjaiért nyúl, és az ajtó felé megy. – MINHO! – próbálkozok hangosabban, de még mindig semmi. Odaérek a külső kapuhoz, de az őrök nem akarnak átengedni. Erőtlenül kapálózok Minho nevét ordítva, szinte már könyörgök, hogy legalább, nézzen vissza. – Te sem így akarod! MINEK NEHEZÍTED MEGE MINDKETTŐNKNEK? Minho… hát nem érted? Szeretlek… - mondom az utolsót már halkan, szinte hallhatatlanul. – Minho NE SZÁLLJ FEL A GÉPRE! MARADJ VELEM! Kérlek! Soha többé nem kérek semmit, csak maradj itt… - ordítom remegő hanggal.  De ő még mindig nem válaszol. Vissza se néz. Csak eltűnik a páncél ajtó mögött, az őrök pedig elengednek. Az ablakhoz futok, és reménykedem, hogy még láthatom felszállás előtt. De újból tévedtem. A hangszóróból jön az értesítés, hogy a 707-es egy percen belül elindul. De nekem ez az egyszer egy örökké valóságnak tűnt. Vártam, hogy Minho visszasétál, és azt mondja, hogy csak viccelt. De nem…

A gép lassan elkezd gurulni, ezzel előidézve könnyeimet, amik már megállíthatatlanul folynak és nem is sok mindent látok tőlük. Viszont, a következő pillanatokat tisztán láttam. A gép már a kifutó felénél tartott, mikor egyszerűen… egyszerűen… felrobbant. Összerogyva remegtem a padlón, és hatalmas szemekkel meredtem a lángokban álló gépre.
- Minho? – az emberek sikítoznak, és sírnak körülöttem. Nem különbek nálam. – Minho… Minho, Minho, Minho, Minho, Minho, Minho, MINHO! – ütöm az üveget, ahogy csak bírom és könnyeimtől fuldoklom. A többi ember ijedten néz rám és a dührohamomra. – Mondd, hogy nem szálltál fel a gépre! Mondd, hogy csak álmodom és megjelensz mögöttem! – ordítom kifele és csapkodok továbbra is. Egy fiatal hölgy, megközelít, de ellököm magamtól és tovább folytatom a magamét.
- Azt mondtad, várjak rád! Megígérted, hogy jobb ember leszel, olyan, aki megérdemel engem! Már el is felejtetted? Szeretlek te idióta! De mégis… mire vártunk mi eddig? – keresem a válaszokat és a véres kezemet bámulom. – Miért hagytál még itt te is? Hiszen szeretlek… SZERETLEK MINHO ÉRTED?! – ordítok még fel utoljára és kifelé bámulók. Tűzoltók. Most már minek…?

Hirtelen egy kezet érzek meg a hátam mögött, mire azonnal megfordulok.
- MIN… Tara…? – aprót bólint, majd leguggol mellém és átölel. Nem szól semmit, csak átölel, én meg újra utat adok könnyzáporomnak és Minho nevét motyogom a fülébe.
- Sajnálom… - szipogja ő is, és csak szorosabban ölel.

Ekkor már felfogtam. Ez az egész, nem egy álom. Bármennyire is akarom, hogy az legyen, ez a valóság.

A kegyetlen valóság, mert…

Minho többé nincs velem. Se senkivel.

5. Fejezet

Másnap reggel van. Tegnap este mindenki hulla fáradtan jött haza. Onew kedves mosolya is lefagyott a helyéről, Jonghyun nekiállt köcsögösködni velem, így mondhatni remek volt a maradék éjszakám. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de túlságosan is irritált, hogy a közelembe volt. Legszívesebben sírni tudtam volna. Nem csinálhatom ezt Onewal. Még ha semmi rosszat nem teszek… De akkor is… Ez így… Nem fair. Ekkor pedig eszembe jutott valami…

Mint már mondtam, reggel van. Mindenki a konyhában van. Onew cuccai már az ajtó előtt tornyosulnak és búcsúzkodik Taemintől és Minhotól. Valami isteni beavatkozás jóvoltából én és Jonghyun kísérjük el a kapuig. Az SM igazgatója kocsival jön ki elénk, hogy biztosítsa a saját jó hírét, és, hogy semmi ne szivárogjon ki.
- Onew, srácok. – köszönt a főnök.
- Főnök… - szólalunk meg egyszerre, majd beülünk az autóba. A főnök vezet, az anyós ülésen Onew, hátul pedig én és a jómadár.
- H-hé Onew, ugye ha írok neked mindig válaszolni fogsz? – mosolygok rá.
- Van okom arra, hogy ne tegyem? – kacsint.
- Nincs… - ülök vissza a helyemre szomorúan.
- Most mondta, hogy nincs. Minek emózol? – kezd bele Jonghyun.
- Hozzád meg ki a franc szólt? – háborgok.
- Nők…  - köpi.
- Bajod van? Esetleg beverjek? – mutogatom az arca előtt az öklöm.
- Azok a gyenge kezek nem fognak engem bántani! Híresség vagyok. – nevet fel, mire Onew hátranyúl és fejbe vágja.
- Komolyan Kim Jonghyun, amíg be nem lépek azon a kapun a leadered vagyok, ne szálljon fejedbe a dicsőség. – oktatja ki.
- Ha te mondod… - adja meg magát.
- Srácok, egyébként emlékeztek arra, hogy Jonghyunnak lesz egy doramája és, hogy ő a férfi főszereplő? – zökkent ki minket a főnök.
- Hogyne felejthetnénk el! – ironizálok.
- Csak irigy vagy rám. – hozza a szokásos formáját.
- Irigy a halál… - forgatom szemeim.
- Tényleg nincs mire irigykednie, valójában Tara a női főszereplő! – mondja kissé halkan.
- HÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ? – sikítunk egy frekvencián Jonghyunnal, mire drága sofőrünk hirtelen fékez, én meg beverem az orrom az előttem lévő ülés támlájába. – Normális maga? – morgok.
- Megjöttünk. – szál ki egyhangúan Onew.
- O-onew… Bekísérlek! – kiáltok utána, és még mielőtt a főnök megakadályozna benne, kikerülöm és Onewba karolok. – Minden oké? – kérdezem óvatosan, de Onew bánatos szemeiből ki tudom olvasni a választ.
- Hogy lenne? Tara, ezt még te se gondolhatod komolyan…  - fordít magához a kapu előtt. – Szeretlek.. és mégis azt kell néznem, hogy „enyelegtek”  Jonghyunnal. Ő azt se tudja, hogy kell bánni egy olyan emberrel, mint te… Nem fog megbecsülni, tönkre tesz. – aggodalmaskodik.
- Nem mondtam, hogy szeretem Jonghyunt… - pirulok el.
- Te nem, de az arcot igen! – kócol össze.
- Onew… - fogom kezeimbe kezét. – É-én sajnálom…. – szipogok. – Ha… - folytatnám, de Onew szám elé teszi mutató ujját.
- Ha előbb mondtam volna el, talán most az enyém lehetnél. Ne emészd magad ezen, én hibáztam. – mondta és átölelt.
- Onew… - fúrom fejem a nyakába és tovább szipogok. – Ugye tudod, hogy sokkal, de sokkal jobban kedvellek, mint Jonghyunt? – markolok bele pólójába.
- Igen, és ez nekem elég…  - akar adni egy puszit a homlokomra, de reflexből elhúzódtam. – Értem. Akkor szia. – szívszaggatóan rám mosolyog, felveszi a földről a táskáját, és anélkül, hogy hátranézne megy át a kapun. Undorodtam magamtól, ezért gyorsan kiszaladtam, de a könnyeimtől nem láttam, így nekimentem valakinek.
- J-Jonghyun? – pillantok fel rá, miközben a szemem törölgetem.
- Na mi van, nincs akit az orrránál fogva vezess? – drámázik.
- Ezt most fejezd be! Hogy beszélhetsz így a leaderedről? – ordítok rá.
- Már nem az. Kim Jonghyun önmagában híresség. – suttogja. – És ne kiabálj, a riporterek már így is kispécéztek maguknak. – oktatgat, mint valami hülyét.
- Ó.. Szóval hírességet akarsz? Azt akarod, hogy mindenhol a csapból folyjon a neved? – mondom dühösen.
- Pontosan! – elégedetten vigyorog. Én is eleresztettem egy ördögi vigyort, és mindenki előtt megcsókoltam, de úgy állítottam be magunkat, mintha ő támadott volna le. Nagy szemekkel pislogok rá, a riporterek az aurámba nyomultak és várják, hogy mit reagálok. Miután elszakadtam a szájától, a riporterekkel szembe fordultam. Kivettem az egyik kezéből a felvevő készüléket, majd megszólaltam.
- É-én se tudom, hogy m-miért csinálta… Annyira zavarban vagyok, kérem bocsássanak meg! – mondom vörösen, de természetesen a dühtől és meghajolok, de mikor felegyenesedtem… A világ legszomorúbb látványa fogadott. Onew már végzett az alap dolgokkal a kapunál és már a katonaság udvarához vezető, nyitott folyosón volt.
 Engem nézett…
 Könnyes szemekkel… Könnyei sorra hulltak végig arcán, és csak engem nézett továbbra is. A szemében már az aprócska fény sem volt meg, ami eddig a reményt jelképezte. Tönkretettem… Pedig az előbb még engem kellett féltenie. Mikor észbe kaptam, már az én könnyeim is hangtalanul megeredtek. A riporterek szívbajt kaptak, nem értették, hogy mit nézek a távolban, majd ők is kiszúrták Onewt.
- Bocsáss meg… - artikulálom, de legszívesebben ordítanám.
- Mit? – formálja ő is a betűket.
- MIÉRT? MIÉRT CSINÁLOD EZT? – ordítok.
- Hogy jobb legyen… - artikulálja még mindig.
- KINEK? KINEK LESZ JOBB ETTŐL? – indulok meg felé gyors léptekkel.
- Nekem… - sóhajtja, mikor odaérek a rácsokhoz. Kezeim átnyújtom és könnyeit törölgetem. – Önző vagyok. Azt akarom, hogy nekem ne fájjon, de téged… Téged meg megbántanak a szavaim… - tör ki belőle minden érzelem.
- Akkor, ezek szerint, ugyanolyan vagy, mint Jonghyun, igaz? – eresztek el egy halvány mosolyt és közelebb húzom a rácsokhoz. Szép nagy rések, mit ne mondjak…
- Egy undorító, önző ember vagyok. Nem érdemellek meg… - ostorozza magát.
- Jaj, fogd már be! – nevetek fel fájdalmasan, és megcsókolom. Nem sietek el semmit, hagyom, hogy átvegye az irányítást, és addig játsszon nyelvemmel, amíg jónak látja.
- Miért?... – kapaszkodik meg a rácsokon és lehajtja a fejét.
- Mert én is önző vagyok! – emelem fel fejét, hogy egymás elveszett tekintetébe bámuljunk. – És nem szeretem, ha más az én cuccomhoz nyúlkál. Végülis az én bolond csirkém vagy, nem igaz? – mosolygok rá, miközben arcát simogatom. Egy ideig nem válaszol, csak kikerekedett szemekkel és remegő testtel jelzi, hogy szavaim eljutottak az agyáig.
- A tiéd…? – kérdezi erőtlenül.
- Az enyém… - válaszolom határozottan.
- Meddig? – ragadja meg őt két katona, látva, hogy nem akar menni és elkezdték húzni, így én is megindultam abba az irányba, amerre ők.
- Örökké… - kiáltom sírva. – Az enyém vagy, érted? Senki másé, csak az enyém! – futok, már amennyire tudok a térdem miatt.
- Hallod ezt Kim Jonghyun?! – szól fel Onew magabiztosan. – Két év múlva, két év múlva, mindent elveszek tőled! – nevet fel hisztérikusan. – Meg mutatom, milyen olyasvalakit elveszíteni, aki sose volt a tiéd! Érted Jonghyun? Én nyertem! Minden szempont… - csukódik be az ajtó és síri csönd telepszik az emberek köré. Én a kavicsokkal teli talajra rogyok és csak nézek magam elé.
- Lee Jinki… Mindig is furcsának tartottam az optimizmusod. – sétál mögém Jonghyun.
- Mit tettem…? – folynak lefele a könnyeim.
- Elég rendesen elszúrtad a karrierem újrakezdését… - flegmázik.
- Most… mégis ki a francot érdekel a te kis világod? Egy pillanatra nem tudsz másokra is odafigyelni? – nézek a szemébe, miután nehézkesen, egyszer visszaesve felálltam.
- Hogy úgy járjak, mint Onew? Kössz kihagyom! – lép hátrébb. – Viszont a riportereknek nem én fogok magyarázkodni, se a holt sápadt főnöknek.
- Nincs mit megmagyarázni. Köztünk az utálaton kívül semmi sincs… - sétálok el az ellentétes irányba.

Mégis mit tettem? Onewnak reménytelen álmokat adtam… De még milyeneket. Ilyet még a legprofibb hazudozó se tud kitalálni. Ráadásul, ebbe Onew beleőrült… Megőrült, értitek? Át tudjátok ezt a fájdalmat érezni? Egy érzelmi ronccsá tettem, a felém irányuló szerelme miatt. Teljesen tönkretettem a jövőjét. Soha az életbe nem fog továbblépni rajtam. A múltban fog ragadni. Ha két év múlva kikerül, az neki olyan lesz, mintha egy szokásos napot töltenénk el együtt. Kikapcsolja a világot, és csak én leszek a világa.

Ilyen lenne, egy viszonzatlan szerelem? Nem… Ez már túlmegy annak a határain is. Ez már az emberekbe fektetett kölcsönös bizalom alapköveit rúgja fel. Figyelmen kívül hagyom magát a személyt, reménytelen reményt adok neki, és az érzéseiről tudomást sem veszek. Hanem mindent úgy csinálok, hogy az én kis lelkivilágom sérüljön a legkevésbé. Hagyom, hogy mások szenvedjék el a nehezét, hogy boldogan élhessek. De, hogy éljek boldogan, ha látom a barátaimat szenvedni? Ráadásul a saját önző hibám miatt…

Ki vagyok én, hogy embereket tegyek tönkre? Bárki is felhatalmazott volna, hogy már pedig „Lee Tara, neked az emberek reményeit kell tönkretenned, és kárörvendeni rajtuk?!” Ha így lenne, minden sokkal egyszerűbb lenne, igaz? Megérteném magam, és a feladatom tenném. De ezt senki nem mondta nekem, magamtól cselekedtem. Mint egy báb, akit eddig csak a madzagok mozgattak, most öntudatra ébred, és tönkre akarja tenni a bábmesterét, aki eddig szerette és védte.

De mégis…
Mi az én hibám?

Talán az, hogy beleszerettem…

Onewba…

Vagy, az, hogy hagytam megőrülni azt, akit szeretek?
Így igaz…
Elvettem a jövőjét, a sajátom miatt…

4. Fejezet

Egy hete tartják bent Keyt a kórházban. Folyamatosan dühkitörései vannak, esténként pedig zokog. Nehéz lehet feldolgozni, hogy többé nem láthat. Bár néha mondja, hogy lát egy-két foltot. De sose hallottunk még olyan csodáról, hogy egy vak újra lát. Csak tündérmesékben van ilyen. Amiben pedig mi élünk az a kegyetlen világ. Kérdezés nélkül vesz el tőlünk mindent, nem állít feltételeket, csak vesz, de sose ad…

Azóta minden egyre rosszabb. Már senki sem szól senkihez. Néma csendben ül mindenki egymás mellett. A szemem arcról arcra fut, de csak ugyanazt az elkeseredettséget látom.
Az SM eddig egyszer sem hívott, nekünk pedig nem válaszoltak. Mégis mit tehetünk ebben a helyzetben?
- Mi lenne ha Tarat beöltöztetnénk Keynek? – pattan fel Taemin. Mindenki kiguvadt szemekkel fürkészi Taemint, de Jonghyun kevésbé volt ilyen jóhiszemű egyből nekiesett.
- Komolyan azt hiszed, hogy ez a liba helyettesítheti Keyt? Hogy gondolhatsz ilyet? – rángatja pólójánál fogva a sírni készülő Taemint.
- JONGHYUN! TESZED LE! MOST! – ordítok rá, mire megszeppenve fordul felém. – Okos. Most pedig, enged el! – parancsolgatok tovább normál hangnemben. – Csak oldani akarta a feszültséget… Nem kell ennyire nagy ügyet csinálni belőle. A helyzetünk nem annyira jó, hogy minden kis apróság miatt egymás torkának essünk. – oktatom ki és visszanyomom a kanapéra. – Azt hiszed, ha most nekiállsz veszekedni jobb lesz? Megváltozik valami? Komolyan ennyire rá akarod fogni a dolgokat valakire? – kérdezgetem szép sorjában.
- Épp ez az… innentől kezdve rohadtul nem lesz semmi sem ami megváltozna. A SHINeenak befellegzett. – puffog.
- Ez akkor se ok arra, hogy másokat bánts! Szerinted Key nem ordítaná le a fejed? – kuncogok, mire egy lágy mosoly hagyja el mindenki arcát. De ez a kis „jókedv” sem tart sokáig, mikor a semmiből megjelenik a főnök. Mindenki visszavarázsolja magára rideg tekintetét és undorral méregetik a férfit.
- Tudom, hogy már túl késő van, és valószínűleg most utáltok is. – sóhajt.
- Azta ezt miből találta ki? – humorizál Jonghyun.
- Moderálja magát! – szól rá mérgesen, de nem is foglalkozik vele többet. – Onew, beszélhetnénk? Négyszemközt. – emeli ki utolsó szavát.
- Nincs titkom előttük. – mutat körbe.
- Lee Jinki! – szól rá ellentmondást nem tűrve, mire csak egy aprót bólint és a többiek kiszállingóznak. Én egy ideig még szemezek a dühtől vörös főnökkel, majd mikor azt hiszik, hogy felmegyek, egy szempillantás alatt belopózok a konyhába. Ezt neked seggfej!
- Mi ez a nagy államtitok, amit csak mi hallhatunk? – érdeklődik Onew.
- Két dologról lenne szó. Az egyik a SHINee visszavonulása, a másik a te és „Key” bevonulása. – mondja.
- Bevonulni mégis hova? – értetlenkedik.
- A katonaságra. Az egyetlen dolog, amivel meg tudjuk oldani, hogy Key állapota ne tudódjon ki, az az, hogyha azt tettessük, hogy mindketten bevonultok. – taglalja.
- De csak 2 év múlva szükséges bemennem a katonaságra.
- Azt akarod, hogy a rajongók megőrüljenek? És az utolsó cseppnyi jó híretek is elvesszen? – kérdezi ingerülten.
- Maga szerint nem kötelességük tudni az igazat? És ha később kiderül, hogy az egész… vagyis csak a fele meg van rendezve? Akár még fel is jelenthetnek! – így Onew.
- Arról mi majd gondoskodunk. – nyugtatja a főnök.
- Igen? Gondoskodnak róla? Úgy, mint Keyről? Papírja volt róla, hogy egy bizonyos fajta fénycsőtől a szeme rohamos ütemben romlik. És maguk? Hát képzeljék, nem azt használták? Ne válaszoljon, költői kérdés. – morog Onew.
- Maga csak ne merjen felelősségre vonni minket a munkákban! Nélkülünk sehol sem lennétek! – kezd kötekedni.
- Igen? Valóban? Maga valami érzelmi zsarolással próbálkozik? Mert szarul csinálja. – kezd idegeskedni Onew. – Ennyire hülyének néz minket? Egészen eddig úgy pattogtunk, ahogy fütyültek és mit kaptunk érte? Semmit. A maguk részéről semmi tisztelet. És nem mellesleg, ha már a SHINee feloszlott, nem maga dönti el, mikor vonulok be! – fújja ki a levegőt.
- Lee Jinki! Nem fogok magával veszekedni! Azt csinálja, amit mondok! – csap az asztalra. – Ha azt mondom, hogy bevonulsz, akkor bevonulsz és nincs apelláta. – érvel.
- Különben? – húzódik közelebb a főnökhöz.
- Bármikor elintézhetem, hogy olyan szerencsétlenül járjon, mint az a lány. – amint eljutottak a szavak a konyháig, reflexből vertem le a mellettem lévő poharat. Döbbent voltam, közben tombolt bennem a düh. Szerencsémre Onew elterelte a figyelmét, így nem kellett magyarázkodnom. A beszélgetés többi része, inkább már csak vita volt. Hangos ordibálás közepette egy pofon is helyett kapott, „természetesen” Onew részére. Miután a puffogó főnök elment, kiszaladtam hozzá.
- Onew… -ülök le mellé.
- Sajnálom, hogy azt mondta… - kezdene bele.
- Semmi gond. Megszoktam. Igazából már fel se veszem, de most sokkal fontosabb, mi van veled? –mosolygok rá.
- Meg tudnám fojtani egy kanál vízbe. – morgolódik.
- És… tényleg bevonulsz? – bámulom a zoknim.
- Hiába vitáztam több mint két órát, csak ezzel tudom megvédeni a többieket. – mondja.
- Szóval igen… Gondolod, hogy Key is ezt akarná? – nézek rá.
- Nem. De az ügynökséget koránt sem érdekli, hogy ő mit gondol erről. Holnap pedig a gálán bejelentjük, hogy vége. – remeg meg a hangja.
- Onew… Minden rendben lesz… - szipogok.
- Mi a baj? – néz rám ijedten.
- Miért csak annyit tudok kinyögni, hogy „Minden rendben lesz.”? Semmit nem tudok tenni… - hajtom le a fejem.
- Tara… Te egy gyönyörű és intelligens lány vagy. Tele energiával és legfőképp harci szelemmel. i állsz az igazad mellett, és megvéded a gyengébbet. Nagyon tehetséges is vagy. – húzza fel arcom államnál, és eltűr egy tincset a szememből.
- E-ezt most miért? – vörösödök el, mint egy rák.
- Az első pillanattól kezdve, belopóztál a szívembe… - nyom egy puszit a homlokomra, én meg csak pislogok, mint egy hal a szatyorban.
- D-de… Onew-sshi… É-én… vagyis hát… - hebegek.
- Ne aggódj. – nevet. – Az elejétől kezdve tudtam, hogy ez viszonzatlan. Szóval, csak mosolyogj, oké? Igazából csak szerettem volna, hogy tudd… Két nap múlva már egy kalitkába zárt madár leszek. Mindent el akarok intézni, amit csak tudok. – meséli tovább csillogó szemekkel.
- Mint egy nagyra nőtt gyerek. – kuncogok. – Csirke hányásig, mi? – nézünk össze.
- Pontosan! – nevet.
- V-viszont… sajnálom, hogy nem viszonzom az érzéseid. – szomorodok el.
- Tara, mondtam, hogy rendben van. Rád másnak van szüksége. - áll fel a kanapéról és engem néz.
- Hmmm? Kinek? – értetlenkedek.
- Jonghyunnak.  – megy felfele egy csalódott mosollyal az arcán. Tudtam, hogy megjátssza, hogy nincs semmi gond. De reménykedtem benne, hogy egyikőjük sem lesz könnyelműen szerelmes. Minden az én hibám lenne? Hogy idejöttem, minden a fejetetejére fordult. Gratulálok Tara, megcsináltad. A gondolataimba mélyedve megyek fel én is az emeletre, a lépcsőn pedig összeütköztem a lestrapált Jonghyunnal. Vetettem rá egy megvető pillantást, majd kikerülve őt mentem be egészen a szobámig. Jinki ajtaja előtt elhaladva kiszűrődtek a zokogás hangjai. Ezt most én csináltam, és nincs rá mentségem. Sápadtan dőlök be az ágyamra, mikor megcsörren a telefonom.
- Ki az? – dünnyögöm.
- Kang menedzser. – szól bele a főnök.
- Én nem fogok bevonulni… - morgok a párnák közül.
- Tulajdonképpen, arra kérném, önt és Jonghyunt, hogy játsszák meg, hogy maguk egy pár. Ez jót tenne Jonghyun szóló karrierjének. – részletezi.
- Mi van? – esek el az ágyról. – Én… m-meg az a tapló? – kiabálok a telefonba. – Mégis milyen szólóról… Nem mondja komolyan? Maga aztán ért az emberek kihasználásához. De, gondolom nekem sincs beleszólásom. Ahogy Onewnak sem volt. – flegmázom.
- Örülök, hogy ugyanúgy gondoljuk. A holnapi gálán, mint már tudja, gondolom…. Bejelntik a SHINee végét, de ezzel egybekötjük az örömhíreket is. Kim Jonghyun és Lee Tara szerelme. A feltörekvő kiscsillag és a szóló énekes. Hát nem csodálatos? – áradozik a rivalda fényről.
- Mint a seggem! – nyomom ki a telefont, majd visszafekszek az ágyra. Perceken belül  Jonghyun ordibálására leszek figyelmes a másik szobából. Gondolom nincs ínyére a dolog. De már semmit sem tudtunk tenni. Jelenleg… csak egy rakás érzelmi és idegroncs vagyunk, mind kiutat keresünk ebből a borzalmas világból. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy vajon Onew, mit fog szólni ehhez? Ez… ez… áhh… Legszívesebben elsüllyednék a föld alá.
- Sajnálom Onew… - hunyom le a szemem és mély álomba merülök. Nem álmodtam semmit. Csak a nyomasztó csend vett körül, a nyomasztó sötétséggel. Ijesztő volt. Olyan, mintha egy ilyen jövő várna ránk. Reménytelen, nyomorult, kínzó, fájdalmas. Ezekkel a szavakkal tudnám csak leírni. Érzem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. De azt is éreztem, hogy most mindenki a párnába fújja minden bánatát. Jonghyun Key miatt. Key a világa miatt. Onew miattam. Taemin azért, mert egyedül maradt és hiányzik neki hőn szeretett ommája. És én…? Nekem mégis mi jogom van sírni? Semmi… Az égvilágon semmi okom sincsen kétségbeesni. Születésem óta tudom, hogy felesleges normális életről ábrándoznom.

Zene: >.>  http://www.youtube.com/watch?v=-4-UfOIIVP4 <.<

* A gála estje *

A SHINee buszából szállok ki. Fehér magassarkúmmal rálépek a vérvörös szőnyegre. Oldalamon Jonghyun van. Onew meredten bámul maga elé. Tudja, hogy erősnek kell lennie. Taemin adja az ártatlan, mosolygós kisfiút. A riporterek azt hiszik minden rendben van. Fényképezők kattanása. Kérdések hada lep el minket. Magyarázatot akarnak. Nem értik hol van Key. Nem értik miért megyünk Jonghyunnal kézen fogva. Nem szólalunk meg. Csendben megyünk tovább, míg be nem csukják mögöttünk az ajtót, ahova már a hívatlan lesifotósok nem juthatnak be. Mindenki fellélegzett, de lélegzetvételünk hangján kívül senki sem szól. Helyet foglalunk a színpad mellett. A jobb oldalon, egy hatalmas étkező asztal mellett van egy zenekar. Nem tudom mit játszanak, nem hallgatok mást kpop-on kívül. De most kellemes érzés lett úrrá rajtam. Napok óta először. Nagyjából egy órája ülünk néma csendben, várva, hogy kiosszák az összes díjat és mélabúsan felsétáljunk a színpadra.
A férfi felszólítja a SHINee-t. A fiúk mosolyogva lépnek fel. Még senki nem tudja, mit akarunk. Ám Onew ekkor belekezd.
-  Először is. Szeretnénk megköszönni, hogy képesek ránk időt szakítani. Másodszor rövidre fogjuk fogni. Összesen négy bejelentésünk van. Rögtön az után távozunk. Kérdésekre nem válaszolunk. – köhint, majd folytatja. – A SHINee, sok éves sztárság után, végleg visszavonul. SeKyung halála óta, sok pletyka terjengett. Mi se hittük volna, hogy ez komolyan bekövetkezik. – a tömeg felzajdul és válaszokat várnak. – Az oka az, hogy én Lee Jinki, és Kim Kibum bevonulunk két évre a katonaságra. Továbbá… - próbálja visszafogni a könnyeit, nem szeretné az utolsó élő adásukat tönkre tenni. – Key, ma azért nem tud itt lenni, mert szeretné az utolsó napját a családjával tölteni. De… - törli meg a szemét. – Ne csak rossz hírekről beszéljünk. Szeretném a színpadra szólítani, Lee Tarat. – kínos csend, a gondolataimba mélyedtem. – Lee Tara! – szólít fel ismét, immár hangosabban. Én is visszatérek a transzból és gyorsan felérek a fiúk mellé. – Szeretnénk bemutatni a SHINee egy kedves barátját, és Kim Jonghyun barátnőjét. Igen, a két fiatal szív, végül egymásra talált. – karol át Jonghyun, mire Onewnak megremeg a hangja. – Nem utolsó sorban az utolsó bejelenteni valónk pedig az, hogy nem mindannyinktól búcsúztok. Jonghyun, hamarosan nyilvánosságra hozza első szóló albumát és első főszerepes doramáját is. Én, mint Lee Jinki, a SHINee leadere, szeretnék ezúton gratulálni neki. Kérem tapsoljanak meg minket utoljára. – hajolunk meg mind és távozunk a színpadról, egyenesen vissza a kocsiba, de előtte még félrehívtam Onewt.
- Komolyan megelégszel ezzel? Láttam, amit láttam a színpadon. – mondom neki aggódva.
- Miről beszélsz? – kérdezi ártatlanul.
- Tudod jól. Minden oké? Nem baj, hogy nem szeretlek viszont? Akkor azért zokogtál este? És most is…. – folytatnám tovább, de Onew ajkai az enyémre tapadnak. Nem húzódok el, tudom, hogy ennyivel kell csak megelégedni. És én csak ennyivel tudok neki segíteni. Közelebb húz magához, és elmélyíti a csókot. Csak percek múlva enged el, és újra látok egy Jinkis mosolyt a bárgyú képén.
- Köszönöm. – ölel át.
- Köszönöm, hogy szeretsz… - erednek meg könnyeim. Egy kisebb néma csönd után beszállunk a kocsiba, miután rendbe hoztam a sminkem. Onew mosolygott, elégedettnek látszik. Ez engem is mosolygásra késztet.

Pedig mindketten tudtok jól. Ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoztunk a másiknak. Mert itt, ezen a helyen, ezen a napon….

Mindenünket elvesztettük.

Zene~ http://www.youtube.com/watch?v=bkvxaYi_BgI