Másnap reggel van. Tegnap este mindenki hulla fáradtan jött
haza. Onew kedves mosolya is lefagyott a helyéről, Jonghyun nekiállt
köcsögösködni velem, így mondhatni remek volt a maradék éjszakám. Próbáltam
figyelmen kívül hagyni, de túlságosan is irritált, hogy a közelembe volt.
Legszívesebben sírni tudtam volna. Nem csinálhatom ezt Onewal. Még ha semmi
rosszat nem teszek… De akkor is… Ez így… Nem fair. Ekkor pedig eszembe jutott
valami…
Mint már mondtam, reggel van. Mindenki a konyhában van. Onew cuccai már az ajtó előtt tornyosulnak és búcsúzkodik Taemintől és Minhotól. Valami isteni beavatkozás jóvoltából én és Jonghyun kísérjük el a kapuig. Az SM igazgatója kocsival jön ki elénk, hogy biztosítsa a saját jó hírét, és, hogy semmi ne szivárogjon ki.
- Onew, srácok. – köszönt a főnök.
- Főnök… - szólalunk meg egyszerre, majd beülünk az autóba. A főnök vezet, az anyós ülésen Onew, hátul pedig én és a jómadár.
- H-hé Onew, ugye ha írok neked mindig válaszolni fogsz? – mosolygok rá.
- Van okom arra, hogy ne tegyem? – kacsint.
- Nincs… - ülök vissza a helyemre szomorúan.
- Most mondta, hogy nincs. Minek emózol? – kezd bele Jonghyun.
- Hozzád meg ki a franc szólt? – háborgok.
- Nők… - köpi.
- Bajod van? Esetleg beverjek? – mutogatom az arca előtt az öklöm.
- Azok a gyenge kezek nem fognak engem bántani! Híresség vagyok. – nevet fel, mire Onew hátranyúl és fejbe vágja.
- Komolyan Kim Jonghyun, amíg be nem lépek azon a kapun a leadered vagyok, ne szálljon fejedbe a dicsőség. – oktatja ki.
- Ha te mondod… - adja meg magát.
- Srácok, egyébként emlékeztek arra, hogy Jonghyunnak lesz egy doramája és, hogy ő a férfi főszereplő? – zökkent ki minket a főnök.
- Hogyne felejthetnénk el! – ironizálok.
- Csak irigy vagy rám. – hozza a szokásos formáját.
- Irigy a halál… - forgatom szemeim.
- Tényleg nincs mire irigykednie, valójában Tara a női főszereplő! – mondja kissé halkan.
- HÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ? – sikítunk egy frekvencián Jonghyunnal, mire drága sofőrünk hirtelen fékez, én meg beverem az orrom az előttem lévő ülés támlájába. – Normális maga? – morgok.
- Megjöttünk. – szál ki egyhangúan Onew.
- O-onew… Bekísérlek! – kiáltok utána, és még mielőtt a főnök megakadályozna benne, kikerülöm és Onewba karolok. – Minden oké? – kérdezem óvatosan, de Onew bánatos szemeiből ki tudom olvasni a választ.
- Hogy lenne? Tara, ezt még te se gondolhatod komolyan… - fordít magához a kapu előtt. – Szeretlek.. és mégis azt kell néznem, hogy „enyelegtek” Jonghyunnal. Ő azt se tudja, hogy kell bánni egy olyan emberrel, mint te… Nem fog megbecsülni, tönkre tesz. – aggodalmaskodik.
- Nem mondtam, hogy szeretem Jonghyunt… - pirulok el.
- Te nem, de az arcot igen! – kócol össze.
- Onew… - fogom kezeimbe kezét. – É-én sajnálom…. – szipogok. – Ha… - folytatnám, de Onew szám elé teszi mutató ujját.
- Ha előbb mondtam volna el, talán most az enyém lehetnél. Ne emészd magad ezen, én hibáztam. – mondta és átölelt.
- Onew… - fúrom fejem a nyakába és tovább szipogok. – Ugye tudod, hogy sokkal, de sokkal jobban kedvellek, mint Jonghyunt? – markolok bele pólójába.
- Igen, és ez nekem elég… - akar adni egy puszit a homlokomra, de reflexből elhúzódtam. – Értem. Akkor szia. – szívszaggatóan rám mosolyog, felveszi a földről a táskáját, és anélkül, hogy hátranézne megy át a kapun. Undorodtam magamtól, ezért gyorsan kiszaladtam, de a könnyeimtől nem láttam, így nekimentem valakinek.
- J-Jonghyun? – pillantok fel rá, miközben a szemem törölgetem.
- Na mi van, nincs akit az orrránál fogva vezess? – drámázik.
- Ezt most fejezd be! Hogy beszélhetsz így a leaderedről? – ordítok rá.
- Már nem az. Kim Jonghyun önmagában híresség. – suttogja. – És ne kiabálj, a riporterek már így is kispécéztek maguknak. – oktatgat, mint valami hülyét.
- Ó.. Szóval hírességet akarsz? Azt akarod, hogy mindenhol a csapból folyjon a neved? – mondom dühösen.
- Pontosan! – elégedetten vigyorog. Én is eleresztettem egy ördögi vigyort, és mindenki előtt megcsókoltam, de úgy állítottam be magunkat, mintha ő támadott volna le. Nagy szemekkel pislogok rá, a riporterek az aurámba nyomultak és várják, hogy mit reagálok. Miután elszakadtam a szájától, a riporterekkel szembe fordultam. Kivettem az egyik kezéből a felvevő készüléket, majd megszólaltam.
- É-én se tudom, hogy m-miért csinálta… Annyira zavarban vagyok, kérem bocsássanak meg! – mondom vörösen, de természetesen a dühtől és meghajolok, de mikor felegyenesedtem… A világ legszomorúbb látványa fogadott. Onew már végzett az alap dolgokkal a kapunál és már a katonaság udvarához vezető, nyitott folyosón volt.
Engem nézett…
Könnyes szemekkel… Könnyei sorra hulltak végig arcán, és csak engem nézett továbbra is. A szemében már az aprócska fény sem volt meg, ami eddig a reményt jelképezte. Tönkretettem… Pedig az előbb még engem kellett féltenie. Mikor észbe kaptam, már az én könnyeim is hangtalanul megeredtek. A riporterek szívbajt kaptak, nem értették, hogy mit nézek a távolban, majd ők is kiszúrták Onewt.
- Bocsáss meg… - artikulálom, de legszívesebben ordítanám.
- Mit? – formálja ő is a betűket.
- MIÉRT? MIÉRT CSINÁLOD EZT? – ordítok.
- Hogy jobb legyen… - artikulálja még mindig.
- KINEK? KINEK LESZ JOBB ETTŐL? – indulok meg felé gyors léptekkel.
- Nekem… - sóhajtja, mikor odaérek a rácsokhoz. Kezeim átnyújtom és könnyeit törölgetem. – Önző vagyok. Azt akarom, hogy nekem ne fájjon, de téged… Téged meg megbántanak a szavaim… - tör ki belőle minden érzelem.
- Akkor, ezek szerint, ugyanolyan vagy, mint Jonghyun, igaz? – eresztek el egy halvány mosolyt és közelebb húzom a rácsokhoz. Szép nagy rések, mit ne mondjak…
- Egy undorító, önző ember vagyok. Nem érdemellek meg… - ostorozza magát.
- Jaj, fogd már be! – nevetek fel fájdalmasan, és megcsókolom. Nem sietek el semmit, hagyom, hogy átvegye az irányítást, és addig játsszon nyelvemmel, amíg jónak látja.
- Miért?... – kapaszkodik meg a rácsokon és lehajtja a fejét.
- Mert én is önző vagyok! – emelem fel fejét, hogy egymás elveszett tekintetébe bámuljunk. – És nem szeretem, ha más az én cuccomhoz nyúlkál. Végülis az én bolond csirkém vagy, nem igaz? – mosolygok rá, miközben arcát simogatom. Egy ideig nem válaszol, csak kikerekedett szemekkel és remegő testtel jelzi, hogy szavaim eljutottak az agyáig.
- A tiéd…? – kérdezi erőtlenül.
- Az enyém… - válaszolom határozottan.
- Meddig? – ragadja meg őt két katona, látva, hogy nem akar menni és elkezdték húzni, így én is megindultam abba az irányba, amerre ők.
- Örökké… - kiáltom sírva. – Az enyém vagy, érted? Senki másé, csak az enyém! – futok, már amennyire tudok a térdem miatt.
- Hallod ezt Kim Jonghyun?! – szól fel Onew magabiztosan. – Két év múlva, két év múlva, mindent elveszek tőled! – nevet fel hisztérikusan. – Meg mutatom, milyen olyasvalakit elveszíteni, aki sose volt a tiéd! Érted Jonghyun? Én nyertem! Minden szempont… - csukódik be az ajtó és síri csönd telepszik az emberek köré. Én a kavicsokkal teli talajra rogyok és csak nézek magam elé.
- Lee Jinki… Mindig is furcsának tartottam az optimizmusod. – sétál mögém Jonghyun.
- Mit tettem…? – folynak lefele a könnyeim.
- Elég rendesen elszúrtad a karrierem újrakezdését… - flegmázik.
- Most… mégis ki a francot érdekel a te kis világod? Egy pillanatra nem tudsz másokra is odafigyelni? – nézek a szemébe, miután nehézkesen, egyszer visszaesve felálltam.
- Hogy úgy járjak, mint Onew? Kössz kihagyom! – lép hátrébb. – Viszont a riportereknek nem én fogok magyarázkodni, se a holt sápadt főnöknek.
- Nincs mit megmagyarázni. Köztünk az utálaton kívül semmi sincs… - sétálok el az ellentétes irányba.
Mégis mit tettem? Onewnak reménytelen álmokat adtam… De még milyeneket. Ilyet még a legprofibb hazudozó se tud kitalálni. Ráadásul, ebbe Onew beleőrült… Megőrült, értitek? Át tudjátok ezt a fájdalmat érezni? Egy érzelmi ronccsá tettem, a felém irányuló szerelme miatt. Teljesen tönkretettem a jövőjét. Soha az életbe nem fog továbblépni rajtam. A múltban fog ragadni. Ha két év múlva kikerül, az neki olyan lesz, mintha egy szokásos napot töltenénk el együtt. Kikapcsolja a világot, és csak én leszek a világa.
Ilyen lenne, egy viszonzatlan szerelem? Nem… Ez már túlmegy annak a határain is. Ez már az emberekbe fektetett kölcsönös bizalom alapköveit rúgja fel. Figyelmen kívül hagyom magát a személyt, reménytelen reményt adok neki, és az érzéseiről tudomást sem veszek. Hanem mindent úgy csinálok, hogy az én kis lelkivilágom sérüljön a legkevésbé. Hagyom, hogy mások szenvedjék el a nehezét, hogy boldogan élhessek. De, hogy éljek boldogan, ha látom a barátaimat szenvedni? Ráadásul a saját önző hibám miatt…
Ki vagyok én, hogy embereket tegyek tönkre? Bárki is felhatalmazott volna, hogy már pedig „Lee Tara, neked az emberek reményeit kell tönkretenned, és kárörvendeni rajtuk?!” Ha így lenne, minden sokkal egyszerűbb lenne, igaz? Megérteném magam, és a feladatom tenném. De ezt senki nem mondta nekem, magamtól cselekedtem. Mint egy báb, akit eddig csak a madzagok mozgattak, most öntudatra ébred, és tönkre akarja tenni a bábmesterét, aki eddig szerette és védte.
De mégis…
Mi az én hibám?
Talán az, hogy beleszerettem…
Onewba…
Vagy, az, hogy hagytam megőrülni azt, akit szeretek?
Így igaz…
Elvettem a jövőjét, a sajátom miatt…
Mint már mondtam, reggel van. Mindenki a konyhában van. Onew cuccai már az ajtó előtt tornyosulnak és búcsúzkodik Taemintől és Minhotól. Valami isteni beavatkozás jóvoltából én és Jonghyun kísérjük el a kapuig. Az SM igazgatója kocsival jön ki elénk, hogy biztosítsa a saját jó hírét, és, hogy semmi ne szivárogjon ki.
- Onew, srácok. – köszönt a főnök.
- Főnök… - szólalunk meg egyszerre, majd beülünk az autóba. A főnök vezet, az anyós ülésen Onew, hátul pedig én és a jómadár.
- H-hé Onew, ugye ha írok neked mindig válaszolni fogsz? – mosolygok rá.
- Van okom arra, hogy ne tegyem? – kacsint.
- Nincs… - ülök vissza a helyemre szomorúan.
- Most mondta, hogy nincs. Minek emózol? – kezd bele Jonghyun.
- Hozzád meg ki a franc szólt? – háborgok.
- Nők… - köpi.
- Bajod van? Esetleg beverjek? – mutogatom az arca előtt az öklöm.
- Azok a gyenge kezek nem fognak engem bántani! Híresség vagyok. – nevet fel, mire Onew hátranyúl és fejbe vágja.
- Komolyan Kim Jonghyun, amíg be nem lépek azon a kapun a leadered vagyok, ne szálljon fejedbe a dicsőség. – oktatja ki.
- Ha te mondod… - adja meg magát.
- Srácok, egyébként emlékeztek arra, hogy Jonghyunnak lesz egy doramája és, hogy ő a férfi főszereplő? – zökkent ki minket a főnök.
- Hogyne felejthetnénk el! – ironizálok.
- Csak irigy vagy rám. – hozza a szokásos formáját.
- Irigy a halál… - forgatom szemeim.
- Tényleg nincs mire irigykednie, valójában Tara a női főszereplő! – mondja kissé halkan.
- HÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ? – sikítunk egy frekvencián Jonghyunnal, mire drága sofőrünk hirtelen fékez, én meg beverem az orrom az előttem lévő ülés támlájába. – Normális maga? – morgok.
- Megjöttünk. – szál ki egyhangúan Onew.
- O-onew… Bekísérlek! – kiáltok utána, és még mielőtt a főnök megakadályozna benne, kikerülöm és Onewba karolok. – Minden oké? – kérdezem óvatosan, de Onew bánatos szemeiből ki tudom olvasni a választ.
- Hogy lenne? Tara, ezt még te se gondolhatod komolyan… - fordít magához a kapu előtt. – Szeretlek.. és mégis azt kell néznem, hogy „enyelegtek” Jonghyunnal. Ő azt se tudja, hogy kell bánni egy olyan emberrel, mint te… Nem fog megbecsülni, tönkre tesz. – aggodalmaskodik.
- Nem mondtam, hogy szeretem Jonghyunt… - pirulok el.
- Te nem, de az arcot igen! – kócol össze.
- Onew… - fogom kezeimbe kezét. – É-én sajnálom…. – szipogok. – Ha… - folytatnám, de Onew szám elé teszi mutató ujját.
- Ha előbb mondtam volna el, talán most az enyém lehetnél. Ne emészd magad ezen, én hibáztam. – mondta és átölelt.
- Onew… - fúrom fejem a nyakába és tovább szipogok. – Ugye tudod, hogy sokkal, de sokkal jobban kedvellek, mint Jonghyunt? – markolok bele pólójába.
- Igen, és ez nekem elég… - akar adni egy puszit a homlokomra, de reflexből elhúzódtam. – Értem. Akkor szia. – szívszaggatóan rám mosolyog, felveszi a földről a táskáját, és anélkül, hogy hátranézne megy át a kapun. Undorodtam magamtól, ezért gyorsan kiszaladtam, de a könnyeimtől nem láttam, így nekimentem valakinek.
- J-Jonghyun? – pillantok fel rá, miközben a szemem törölgetem.
- Na mi van, nincs akit az orrránál fogva vezess? – drámázik.
- Ezt most fejezd be! Hogy beszélhetsz így a leaderedről? – ordítok rá.
- Már nem az. Kim Jonghyun önmagában híresség. – suttogja. – És ne kiabálj, a riporterek már így is kispécéztek maguknak. – oktatgat, mint valami hülyét.
- Ó.. Szóval hírességet akarsz? Azt akarod, hogy mindenhol a csapból folyjon a neved? – mondom dühösen.
- Pontosan! – elégedetten vigyorog. Én is eleresztettem egy ördögi vigyort, és mindenki előtt megcsókoltam, de úgy állítottam be magunkat, mintha ő támadott volna le. Nagy szemekkel pislogok rá, a riporterek az aurámba nyomultak és várják, hogy mit reagálok. Miután elszakadtam a szájától, a riporterekkel szembe fordultam. Kivettem az egyik kezéből a felvevő készüléket, majd megszólaltam.
- É-én se tudom, hogy m-miért csinálta… Annyira zavarban vagyok, kérem bocsássanak meg! – mondom vörösen, de természetesen a dühtől és meghajolok, de mikor felegyenesedtem… A világ legszomorúbb látványa fogadott. Onew már végzett az alap dolgokkal a kapunál és már a katonaság udvarához vezető, nyitott folyosón volt.
Engem nézett…
Könnyes szemekkel… Könnyei sorra hulltak végig arcán, és csak engem nézett továbbra is. A szemében már az aprócska fény sem volt meg, ami eddig a reményt jelképezte. Tönkretettem… Pedig az előbb még engem kellett féltenie. Mikor észbe kaptam, már az én könnyeim is hangtalanul megeredtek. A riporterek szívbajt kaptak, nem értették, hogy mit nézek a távolban, majd ők is kiszúrták Onewt.
- Bocsáss meg… - artikulálom, de legszívesebben ordítanám.
- Mit? – formálja ő is a betűket.
- MIÉRT? MIÉRT CSINÁLOD EZT? – ordítok.
- Hogy jobb legyen… - artikulálja még mindig.
- KINEK? KINEK LESZ JOBB ETTŐL? – indulok meg felé gyors léptekkel.
- Nekem… - sóhajtja, mikor odaérek a rácsokhoz. Kezeim átnyújtom és könnyeit törölgetem. – Önző vagyok. Azt akarom, hogy nekem ne fájjon, de téged… Téged meg megbántanak a szavaim… - tör ki belőle minden érzelem.
- Akkor, ezek szerint, ugyanolyan vagy, mint Jonghyun, igaz? – eresztek el egy halvány mosolyt és közelebb húzom a rácsokhoz. Szép nagy rések, mit ne mondjak…
- Egy undorító, önző ember vagyok. Nem érdemellek meg… - ostorozza magát.
- Jaj, fogd már be! – nevetek fel fájdalmasan, és megcsókolom. Nem sietek el semmit, hagyom, hogy átvegye az irányítást, és addig játsszon nyelvemmel, amíg jónak látja.
- Miért?... – kapaszkodik meg a rácsokon és lehajtja a fejét.
- Mert én is önző vagyok! – emelem fel fejét, hogy egymás elveszett tekintetébe bámuljunk. – És nem szeretem, ha más az én cuccomhoz nyúlkál. Végülis az én bolond csirkém vagy, nem igaz? – mosolygok rá, miközben arcát simogatom. Egy ideig nem válaszol, csak kikerekedett szemekkel és remegő testtel jelzi, hogy szavaim eljutottak az agyáig.
- A tiéd…? – kérdezi erőtlenül.
- Az enyém… - válaszolom határozottan.
- Meddig? – ragadja meg őt két katona, látva, hogy nem akar menni és elkezdték húzni, így én is megindultam abba az irányba, amerre ők.
- Örökké… - kiáltom sírva. – Az enyém vagy, érted? Senki másé, csak az enyém! – futok, már amennyire tudok a térdem miatt.
- Hallod ezt Kim Jonghyun?! – szól fel Onew magabiztosan. – Két év múlva, két év múlva, mindent elveszek tőled! – nevet fel hisztérikusan. – Meg mutatom, milyen olyasvalakit elveszíteni, aki sose volt a tiéd! Érted Jonghyun? Én nyertem! Minden szempont… - csukódik be az ajtó és síri csönd telepszik az emberek köré. Én a kavicsokkal teli talajra rogyok és csak nézek magam elé.
- Lee Jinki… Mindig is furcsának tartottam az optimizmusod. – sétál mögém Jonghyun.
- Mit tettem…? – folynak lefele a könnyeim.
- Elég rendesen elszúrtad a karrierem újrakezdését… - flegmázik.
- Most… mégis ki a francot érdekel a te kis világod? Egy pillanatra nem tudsz másokra is odafigyelni? – nézek a szemébe, miután nehézkesen, egyszer visszaesve felálltam.
- Hogy úgy járjak, mint Onew? Kössz kihagyom! – lép hátrébb. – Viszont a riportereknek nem én fogok magyarázkodni, se a holt sápadt főnöknek.
- Nincs mit megmagyarázni. Köztünk az utálaton kívül semmi sincs… - sétálok el az ellentétes irányba.
Mégis mit tettem? Onewnak reménytelen álmokat adtam… De még milyeneket. Ilyet még a legprofibb hazudozó se tud kitalálni. Ráadásul, ebbe Onew beleőrült… Megőrült, értitek? Át tudjátok ezt a fájdalmat érezni? Egy érzelmi ronccsá tettem, a felém irányuló szerelme miatt. Teljesen tönkretettem a jövőjét. Soha az életbe nem fog továbblépni rajtam. A múltban fog ragadni. Ha két év múlva kikerül, az neki olyan lesz, mintha egy szokásos napot töltenénk el együtt. Kikapcsolja a világot, és csak én leszek a világa.
Ilyen lenne, egy viszonzatlan szerelem? Nem… Ez már túlmegy annak a határain is. Ez már az emberekbe fektetett kölcsönös bizalom alapköveit rúgja fel. Figyelmen kívül hagyom magát a személyt, reménytelen reményt adok neki, és az érzéseiről tudomást sem veszek. Hanem mindent úgy csinálok, hogy az én kis lelkivilágom sérüljön a legkevésbé. Hagyom, hogy mások szenvedjék el a nehezét, hogy boldogan élhessek. De, hogy éljek boldogan, ha látom a barátaimat szenvedni? Ráadásul a saját önző hibám miatt…
Ki vagyok én, hogy embereket tegyek tönkre? Bárki is felhatalmazott volna, hogy már pedig „Lee Tara, neked az emberek reményeit kell tönkretenned, és kárörvendeni rajtuk?!” Ha így lenne, minden sokkal egyszerűbb lenne, igaz? Megérteném magam, és a feladatom tenném. De ezt senki nem mondta nekem, magamtól cselekedtem. Mint egy báb, akit eddig csak a madzagok mozgattak, most öntudatra ébred, és tönkre akarja tenni a bábmesterét, aki eddig szerette és védte.
De mégis…
Mi az én hibám?
Talán az, hogy beleszerettem…
Onewba…
Vagy, az, hogy hagytam megőrülni azt, akit szeretek?
Így igaz…
Elvettem a jövőjét, a sajátom miatt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése