Taemin POV
- Hyungnim, mihez kezdünk most? – fordulok vissza az ajtótól Minho fele.
- Te mihez kezdesz? – lép mellém, és összekócolja a hajam, miközben kedvesen mosolyog rám. Ezt szerettem benne. Még a legrosszabb helyzetekben is képes volt mosolyogni, mosolyával másokat is arra késztetni. Melegséget árasztott, és menedéket adott, mindig, amikor rosszul éreztem magam, vagy, amikor senki más nem vett emberszámba. Főleg az utóbbi időkben. Ha Minho nem lenne, valószínűleg, már rég megőrültem volna. Gyakran járkáltam át hozzá éjszakánként és mellébújtam, hogy végre én is el tudjak aludni. Rossz alvó vagyok, már a kezdetektől fogva, így nem egyszer kötött ki hyung a földön, de sose szólt rám. A takaró nagyobb részét is mindig nekem adta. Néhányszor megkérdeztem, hogy miért ilyen kedves hozzám, de a válaszadást mindig kikerült, vagy rejtvényekben válaszolt.
Aztán…
Az érzéseim kezdtek másfele hajlani, a barát zónából kezdtem átlépni valahova máshova, ahol most állok. A percek, amiket nélküle töltöttem el, mindennél jobban megviseltek. A magányos éjszakákat is, amikor már nem lett volna pofám bemenni hozzá, csak úgy éltem túl, hogy arra gondoltam reggel újra láthatom. Ezt hívnák szerelemnek?...
- Hyunggal akarok maradni! – mondom határozottan.
- Taemin, ezt már megbeszéltük egyszer… sokszor. – helyesbít.
- És hülyeségnek tartod… - sóhajtok. Pedig ez egyáltalán nem hülyeség. Veled akarok maradni!
- Nem azt mondom, hogy hülyeség… Nézd… Nem akartam elmondani, de én kiutazom Amerikába. – kerekednek ki szemeim.
- M-mi…? – hagy el minden erő.
- A szüleim cégének segítségre van szüksége, és hosszas gondolkodás után, úgy döntöttem, mint a vállalat örököse, hogy kimegyek. – magyarázza el a helyzetet.
- Itt akarsz hagyni még TE is? – nézek fel rá könnyes szemekkel.
- Taemin… ha így nézel rám… - hajtja le a fejét. – bűntudatom lesz. – motyogja.
- És ha én pontosan ezt akarom? – fordulok el és megengedek magamnak egy könnycseppet, amit azonnal le is törlök.
- Bűntudattal akarsz itt tartani, amikor menni akarok? Azt akarod, hogy boldogtalan legyek? – mondja. Komolyan, mintha most szakítanánk vagy mi a fene.
- Velem… nem lennél boldog? – suttogom az előttem lévő falnak, és próbálok erős maradni.
- Mi? – kérdez vissza.
- VELEM… NEM TUDNÁL BOLDOG LENNI? – ordítom és ökölbe szorítom testem mellett kezeimet.
- Taemin… Ez nem olyan egyszerű. Ne állítsd már be, úgy mintha szeretők lennénk. – nevet fel egy kicsit. – Csak barátok vagyunk… - sóhajtja. BA-RÁ-TOK. Egy szó. Mégis képes volt azonnal lerombolni kicsiny világom.
- Barátok? – nézek fel a plafonra.
- Igen, gondolom… - kezd elgondolkodni azon, hogy mi rosszat mondott.
- És… egy barát, nem szerethet bele a másikba? Mert az már nem barátság, igaz? – fordulok meg és kérdezem tőle remegő hangon.
- Taemin… - lép oda mellém, és megfogja a vállaim, majd mélyen a szemembe néz. – Menj haza a szüleidhez, fáradt vagy, és biztos nehezen dolgozod fel a történteket. Butaságokat beszélsz… - rázza meg a fejét, ezzel adva nyomatékot a szavainak.
- Ennyire hülyének nézel? Azt hiszed, hogy még mindig gyerek vagyok? Már rég felnőttem… Csak tudom, hogy mit érzek… - vágom a fejéhez kissé dühösen.
- Tudom jól. Túl hamar nőttél fel… Most pedig menj pakolni, holnapig el kell hagynunk a dormot. – indul meg a lépcső felé.
- Meddig akarod még elkerülni a válasz adást, hyung? – kérdezem kétségbeesetten. – Miért kerülöd ki folyton a kérdéseimet? Élvezed, hogy nem értem a dolgokat? Vagy, azt akarod, hogy még több „téves” következtetést vonjak le? Felejtsd el, úgyis feleslegesen kérdezek… - ülök le az egyik bárszékre.
- Holnap reggel már nem leszünk itt. Pakolj. – mosolyog vissza, majd eltűnik az emeleten.
- Minho hyung… Mégis mi a fenét csináltál velem? Aishh… Szinte nyíltan szerelmet vallottam és semmi! – borzolom össze dühösen a hajam. – Komolyan csak egy éretlen gyerek lennék? – gondolkodok hangosan, miközben megindulok egy boros pohárért. – Ha már ez az utolsó napunk, kárba ne vesszen… - veszek ki egy üveg bort és lassan eltűntetem tartalmát. Aztán egy újabbét és újabbét. Már három üvegből hiányzik a vörös lötty és különös módon nem érzek semmit se. Délután van, huszonharmadika és ülök. Minden oké. Állnék fel, mikor elesek a semmibe.
- Vagy mégse… - morgom magamba, majd valahogyan felmostam magam a földről és döcögve, leverve egy vázát másztam fel a lépcsőn. – Mióta van hegy a ház közepén? – dörzsölgetem szemeim, ahogy lefele nézek.
- Taemin, mit csinálsz a földön? – guggol le mellém Minho, így egy magasságban vagyunk.
- Azt, amit te nem! – kuncogok.
- Részeg vagy! – fogja be az orrát.
- És? Nem a te dolgod, hogy mit csinálok! – vágódok hanyatt.
- Most nincs itt Key, hogy segítsen… - tartja felém kezét, hogy felhúzzon. Egy feltűnő szemforgatás után, semmit sem válaszolva fogadom el és segített be az ágyamig.
- Jól mondtad. – kezdek szipogni. – Key többé nincs itt, hogy ápolgasson. Nincsen többé, aki fiának hívna és úgy bánna velem. Nincs itt többé Onew. Két év múlva ki tudja, hogy fogunk egymásra emlékezni. Előbb- vagy utóbb neked is be kell vonulnod. De előtte még itt hagysz. Jonghyun, meg csak a saját feje után megy. Hát nem érted Minho? Nekem már csak te vagy… - nézek kifelé az ablakon, és álmosan pislogok, mikor megérzem, hogy besüpped az ágy. – Minho? – nézek ki a párnák közül, de már csak Minho puha ajkait érzem meg a sajátjaimon. A szememet be se tudom csukni, olyan hirtelen ér véget. A gyomromat egy fura maró érzés járja át, de most… valahogy annyira jól esik. Mikor felébredek az extázisból, értetlenül pislogok az előttem mosolygóra, egy szó sem hagyja el a szám, csak érzem, hogy szemhéjaim lecsukódnak.
- Három év múlva. Három év múlva visszajövök, és még jobb ember leszek. Csak várj rám… - hallom meg még szavait, majd teljes sötétség.
Álmomban a SHINee még mindig együtt volt. Egy szó sem esett feloszlásról. Mindenki a saját dolgát csinálta. Egy tipikus SHINee reggel. Én kelek fel utolsónak, és álmosan barangolok le a lépcsőn. Először is Minho arcát látom meg, aki már is szállítja a reggeli kávé adagom, a kedvenc macskás bögrémben. Másodszor a marakodó, nem szerelmes JongKey pár a konyhában. Key próbálkozik valami reggeli elkészítésében, de hyung minden második mozdulata elvonja a figyelmét, ezért kénytelen ordibálni vele, de mindketten csak nevetnek. Harmadszorra, a még nálam is álmosabb Onewt látom meg fetrengeni a kanapén, egy párnával a fején. Gondolom hangtompítónak használja, hogy Key hangját kiverje a fejéből. Én csak leülök a fotelba és bekapcsolom a TV-t, mikor is csengetnek. Aztán hirtelen megébredek.
- Nyitom, csak ne nyomkodd már! – ordítok ki, de hamar belefájdul a fejem. Azt hiszem kicsit sokat ittam, arra se emlékszem, hogy kerültem ide. Gyors léptekkel nyitottam ajtót egy gőzölgő fejű Tarának. – Neked is jó reggelt. – mosolygok rá.
- Jó a fenéket… - morog rám, majd becsapja a szobája ajtaját. Ennyiben hagyom, nem szeretek belefolyni egy nő ügyeibe. Kikullogok a konyhába, ahol az étkező asztalon egy üzenet fogad.
Zene: >> https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=fPGKN-1ZY2Y#at=16 <<
„Teamin.. sajnálom, hogy nem ébresztettelek fel, de annyira békésen aludtál. Mellesleg, így sokkal könnyebb a búcsúzkodás. Most, hogy levelem sorait olvasod, valószínűleg már mindennek elhordtál, de meg is érdemlem. Ahelyett, hogy még vagy tíz sor kerülőt írnék, itt az ideje, hogy válaszoljak az összes eddigi kérdésedre egyetlen egy szóval: Szeretlek.
Minho”
A kezemben remeg a papír, könnyeimet csak nehézségek árán tudom visszafojtani. Ordítani tudnék a fájdalomtól, ami a szívemet mardossa. De nem tehetem. Erősnek kell maradnom. Ám ekkor bevillannak az éjszaka emlékei. Minho… megcsókolt, és még valami olyanról beszélt, hogy várjam meg. Öntudatlanul is, de a földre rogytam és csak sírtam. Végig gondoltam, hogy mekkora egy bunkó voltam vele, tegnap, pedig ő is ugyanúgy szenvedett, mint én. De nekem most nincs időm magamat siratni. Igen, ha futok egészen a reptérig, akkor még talán utolérem. Nem hagyhatom, hogy így érjen véget.
Hiszen még el sem kezdődött…
Úgy, ahogy voltam pizsomástól az utcáknak eredtem és csak futottam. Egész végig csak az járt az eszemben, ha én most nem érem utol, azt örök életemre bánni fogom, és sose bocsátok meg magamnak. Na meg azon, hogy ez a sokévnyi futás most egész jól jön…
Ha odaérek, mit fogok mondani? Hogy fogalmazzam meg, a nyilvánvalót? Mindketten ugyanúgy érzünk, és a helyzet most még is nehezebb, mint volt. A szerelem tényleg nem gyerekeknek való. Ezek szerint, most Minho is vagy gyerek, vagy én nőttem fel. Újabb dolog, amit majd meg kell beszélnünk és az orra alá kell dörgölnöm… „Seoul AIRPORT”. Na végre, hogy ideértem… Fújom ki magam fél percben, majd a recepcióshoz megyek és megérdeklődöm a járatokat.
- Jó napot! Meg tudná mondani, mikor indul Amerikába a gép? – lihegem.
- Persze. A 707-es… várjunk csak… itt valami nem stimmel. – vág furcsa arcot a nő.
- Noona, mi a baj? – kezdek aggódni.
- Á, semmi, csak egy kisebb probléma merült fel a felszálló kapunál. És a kérdésére visszatérve, pontban 11-kor. Még nagyjából öt perce van, még az utolsó utas is felszáll. Jobb lesz ha sietsz. – biccent.
- Köszönöm. – és már futok is a… - Noona, hova is sietek? – kérdezem még vissza.
- 22-es kapu… - kuncog, és már el is tűnök. Igaza volt. Mire odaérek már csak két ember van az ellenőrző pontnál. De az egyik Minho. Kinézek a hatalmas üvegablakon és látom, hogy még tankolják a gépet, így pár percet késni fog.
- Minho! – kiáltok oda, de nem reagál. A csomagjaiért nyúl, és az ajtó felé megy. – MINHO! – próbálkozok hangosabban, de még mindig semmi. Odaérek a külső kapuhoz, de az őrök nem akarnak átengedni. Erőtlenül kapálózok Minho nevét ordítva, szinte már könyörgök, hogy legalább, nézzen vissza. – Te sem így akarod! MINEK NEHEZÍTED MEGE MINDKETTŐNKNEK? Minho… hát nem érted? Szeretlek… - mondom az utolsót már halkan, szinte hallhatatlanul. – Minho NE SZÁLLJ FEL A GÉPRE! MARADJ VELEM! Kérlek! Soha többé nem kérek semmit, csak maradj itt… - ordítom remegő hanggal. De ő még mindig nem válaszol. Vissza se néz. Csak eltűnik a páncél ajtó mögött, az őrök pedig elengednek. Az ablakhoz futok, és reménykedem, hogy még láthatom felszállás előtt. De újból tévedtem. A hangszóróból jön az értesítés, hogy a 707-es egy percen belül elindul. De nekem ez az egyszer egy örökké valóságnak tűnt. Vártam, hogy Minho visszasétál, és azt mondja, hogy csak viccelt. De nem…
A gép lassan elkezd gurulni, ezzel előidézve könnyeimet, amik már megállíthatatlanul folynak és nem is sok mindent látok tőlük. Viszont, a következő pillanatokat tisztán láttam. A gép már a kifutó felénél tartott, mikor egyszerűen… egyszerűen… felrobbant. Összerogyva remegtem a padlón, és hatalmas szemekkel meredtem a lángokban álló gépre.
- Minho? – az emberek sikítoznak, és sírnak körülöttem. Nem különbek nálam. – Minho… Minho, Minho, Minho, Minho, Minho, Minho, MINHO! – ütöm az üveget, ahogy csak bírom és könnyeimtől fuldoklom. A többi ember ijedten néz rám és a dührohamomra. – Mondd, hogy nem szálltál fel a gépre! Mondd, hogy csak álmodom és megjelensz mögöttem! – ordítom kifele és csapkodok továbbra is. Egy fiatal hölgy, megközelít, de ellököm magamtól és tovább folytatom a magamét.
- Azt mondtad, várjak rád! Megígérted, hogy jobb ember leszel, olyan, aki megérdemel engem! Már el is felejtetted? Szeretlek te idióta! De mégis… mire vártunk mi eddig? – keresem a válaszokat és a véres kezemet bámulom. – Miért hagytál még itt te is? Hiszen szeretlek… SZERETLEK MINHO ÉRTED?! – ordítok még fel utoljára és kifelé bámulók. Tűzoltók. Most már minek…?
Hirtelen egy kezet érzek meg a hátam mögött, mire azonnal megfordulok.
- MIN… Tara…? – aprót bólint, majd leguggol mellém és átölel. Nem szól semmit, csak átölel, én meg újra utat adok könnyzáporomnak és Minho nevét motyogom a fülébe.
- Sajnálom… - szipogja ő is, és csak szorosabban ölel.
Ekkor már felfogtam. Ez az egész, nem egy álom. Bármennyire is akarom, hogy az legyen, ez a valóság.
A kegyetlen valóság, mert…
Minho többé nincs velem. Se senkivel.
- Hyungnim, mihez kezdünk most? – fordulok vissza az ajtótól Minho fele.
- Te mihez kezdesz? – lép mellém, és összekócolja a hajam, miközben kedvesen mosolyog rám. Ezt szerettem benne. Még a legrosszabb helyzetekben is képes volt mosolyogni, mosolyával másokat is arra késztetni. Melegséget árasztott, és menedéket adott, mindig, amikor rosszul éreztem magam, vagy, amikor senki más nem vett emberszámba. Főleg az utóbbi időkben. Ha Minho nem lenne, valószínűleg, már rég megőrültem volna. Gyakran járkáltam át hozzá éjszakánként és mellébújtam, hogy végre én is el tudjak aludni. Rossz alvó vagyok, már a kezdetektől fogva, így nem egyszer kötött ki hyung a földön, de sose szólt rám. A takaró nagyobb részét is mindig nekem adta. Néhányszor megkérdeztem, hogy miért ilyen kedves hozzám, de a válaszadást mindig kikerült, vagy rejtvényekben válaszolt.
Aztán…
Az érzéseim kezdtek másfele hajlani, a barát zónából kezdtem átlépni valahova máshova, ahol most állok. A percek, amiket nélküle töltöttem el, mindennél jobban megviseltek. A magányos éjszakákat is, amikor már nem lett volna pofám bemenni hozzá, csak úgy éltem túl, hogy arra gondoltam reggel újra láthatom. Ezt hívnák szerelemnek?...
- Hyunggal akarok maradni! – mondom határozottan.
- Taemin, ezt már megbeszéltük egyszer… sokszor. – helyesbít.
- És hülyeségnek tartod… - sóhajtok. Pedig ez egyáltalán nem hülyeség. Veled akarok maradni!
- Nem azt mondom, hogy hülyeség… Nézd… Nem akartam elmondani, de én kiutazom Amerikába. – kerekednek ki szemeim.
- M-mi…? – hagy el minden erő.
- A szüleim cégének segítségre van szüksége, és hosszas gondolkodás után, úgy döntöttem, mint a vállalat örököse, hogy kimegyek. – magyarázza el a helyzetet.
- Itt akarsz hagyni még TE is? – nézek fel rá könnyes szemekkel.
- Taemin… ha így nézel rám… - hajtja le a fejét. – bűntudatom lesz. – motyogja.
- És ha én pontosan ezt akarom? – fordulok el és megengedek magamnak egy könnycseppet, amit azonnal le is törlök.
- Bűntudattal akarsz itt tartani, amikor menni akarok? Azt akarod, hogy boldogtalan legyek? – mondja. Komolyan, mintha most szakítanánk vagy mi a fene.
- Velem… nem lennél boldog? – suttogom az előttem lévő falnak, és próbálok erős maradni.
- Mi? – kérdez vissza.
- VELEM… NEM TUDNÁL BOLDOG LENNI? – ordítom és ökölbe szorítom testem mellett kezeimet.
- Taemin… Ez nem olyan egyszerű. Ne állítsd már be, úgy mintha szeretők lennénk. – nevet fel egy kicsit. – Csak barátok vagyunk… - sóhajtja. BA-RÁ-TOK. Egy szó. Mégis képes volt azonnal lerombolni kicsiny világom.
- Barátok? – nézek fel a plafonra.
- Igen, gondolom… - kezd elgondolkodni azon, hogy mi rosszat mondott.
- És… egy barát, nem szerethet bele a másikba? Mert az már nem barátság, igaz? – fordulok meg és kérdezem tőle remegő hangon.
- Taemin… - lép oda mellém, és megfogja a vállaim, majd mélyen a szemembe néz. – Menj haza a szüleidhez, fáradt vagy, és biztos nehezen dolgozod fel a történteket. Butaságokat beszélsz… - rázza meg a fejét, ezzel adva nyomatékot a szavainak.
- Ennyire hülyének nézel? Azt hiszed, hogy még mindig gyerek vagyok? Már rég felnőttem… Csak tudom, hogy mit érzek… - vágom a fejéhez kissé dühösen.
- Tudom jól. Túl hamar nőttél fel… Most pedig menj pakolni, holnapig el kell hagynunk a dormot. – indul meg a lépcső felé.
- Meddig akarod még elkerülni a válasz adást, hyung? – kérdezem kétségbeesetten. – Miért kerülöd ki folyton a kérdéseimet? Élvezed, hogy nem értem a dolgokat? Vagy, azt akarod, hogy még több „téves” következtetést vonjak le? Felejtsd el, úgyis feleslegesen kérdezek… - ülök le az egyik bárszékre.
- Holnap reggel már nem leszünk itt. Pakolj. – mosolyog vissza, majd eltűnik az emeleten.
- Minho hyung… Mégis mi a fenét csináltál velem? Aishh… Szinte nyíltan szerelmet vallottam és semmi! – borzolom össze dühösen a hajam. – Komolyan csak egy éretlen gyerek lennék? – gondolkodok hangosan, miközben megindulok egy boros pohárért. – Ha már ez az utolsó napunk, kárba ne vesszen… - veszek ki egy üveg bort és lassan eltűntetem tartalmát. Aztán egy újabbét és újabbét. Már három üvegből hiányzik a vörös lötty és különös módon nem érzek semmit se. Délután van, huszonharmadika és ülök. Minden oké. Állnék fel, mikor elesek a semmibe.
- Vagy mégse… - morgom magamba, majd valahogyan felmostam magam a földről és döcögve, leverve egy vázát másztam fel a lépcsőn. – Mióta van hegy a ház közepén? – dörzsölgetem szemeim, ahogy lefele nézek.
- Taemin, mit csinálsz a földön? – guggol le mellém Minho, így egy magasságban vagyunk.
- Azt, amit te nem! – kuncogok.
- Részeg vagy! – fogja be az orrát.
- És? Nem a te dolgod, hogy mit csinálok! – vágódok hanyatt.
- Most nincs itt Key, hogy segítsen… - tartja felém kezét, hogy felhúzzon. Egy feltűnő szemforgatás után, semmit sem válaszolva fogadom el és segített be az ágyamig.
- Jól mondtad. – kezdek szipogni. – Key többé nincs itt, hogy ápolgasson. Nincsen többé, aki fiának hívna és úgy bánna velem. Nincs itt többé Onew. Két év múlva ki tudja, hogy fogunk egymásra emlékezni. Előbb- vagy utóbb neked is be kell vonulnod. De előtte még itt hagysz. Jonghyun, meg csak a saját feje után megy. Hát nem érted Minho? Nekem már csak te vagy… - nézek kifelé az ablakon, és álmosan pislogok, mikor megérzem, hogy besüpped az ágy. – Minho? – nézek ki a párnák közül, de már csak Minho puha ajkait érzem meg a sajátjaimon. A szememet be se tudom csukni, olyan hirtelen ér véget. A gyomromat egy fura maró érzés járja át, de most… valahogy annyira jól esik. Mikor felébredek az extázisból, értetlenül pislogok az előttem mosolygóra, egy szó sem hagyja el a szám, csak érzem, hogy szemhéjaim lecsukódnak.
- Három év múlva. Három év múlva visszajövök, és még jobb ember leszek. Csak várj rám… - hallom meg még szavait, majd teljes sötétség.
Álmomban a SHINee még mindig együtt volt. Egy szó sem esett feloszlásról. Mindenki a saját dolgát csinálta. Egy tipikus SHINee reggel. Én kelek fel utolsónak, és álmosan barangolok le a lépcsőn. Először is Minho arcát látom meg, aki már is szállítja a reggeli kávé adagom, a kedvenc macskás bögrémben. Másodszor a marakodó, nem szerelmes JongKey pár a konyhában. Key próbálkozik valami reggeli elkészítésében, de hyung minden második mozdulata elvonja a figyelmét, ezért kénytelen ordibálni vele, de mindketten csak nevetnek. Harmadszorra, a még nálam is álmosabb Onewt látom meg fetrengeni a kanapén, egy párnával a fején. Gondolom hangtompítónak használja, hogy Key hangját kiverje a fejéből. Én csak leülök a fotelba és bekapcsolom a TV-t, mikor is csengetnek. Aztán hirtelen megébredek.
- Nyitom, csak ne nyomkodd már! – ordítok ki, de hamar belefájdul a fejem. Azt hiszem kicsit sokat ittam, arra se emlékszem, hogy kerültem ide. Gyors léptekkel nyitottam ajtót egy gőzölgő fejű Tarának. – Neked is jó reggelt. – mosolygok rá.
- Jó a fenéket… - morog rám, majd becsapja a szobája ajtaját. Ennyiben hagyom, nem szeretek belefolyni egy nő ügyeibe. Kikullogok a konyhába, ahol az étkező asztalon egy üzenet fogad.
Zene: >> https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=fPGKN-1ZY2Y#at=16 <<
„Teamin.. sajnálom, hogy nem ébresztettelek fel, de annyira békésen aludtál. Mellesleg, így sokkal könnyebb a búcsúzkodás. Most, hogy levelem sorait olvasod, valószínűleg már mindennek elhordtál, de meg is érdemlem. Ahelyett, hogy még vagy tíz sor kerülőt írnék, itt az ideje, hogy válaszoljak az összes eddigi kérdésedre egyetlen egy szóval: Szeretlek.
Minho”
A kezemben remeg a papír, könnyeimet csak nehézségek árán tudom visszafojtani. Ordítani tudnék a fájdalomtól, ami a szívemet mardossa. De nem tehetem. Erősnek kell maradnom. Ám ekkor bevillannak az éjszaka emlékei. Minho… megcsókolt, és még valami olyanról beszélt, hogy várjam meg. Öntudatlanul is, de a földre rogytam és csak sírtam. Végig gondoltam, hogy mekkora egy bunkó voltam vele, tegnap, pedig ő is ugyanúgy szenvedett, mint én. De nekem most nincs időm magamat siratni. Igen, ha futok egészen a reptérig, akkor még talán utolérem. Nem hagyhatom, hogy így érjen véget.
Hiszen még el sem kezdődött…
Úgy, ahogy voltam pizsomástól az utcáknak eredtem és csak futottam. Egész végig csak az járt az eszemben, ha én most nem érem utol, azt örök életemre bánni fogom, és sose bocsátok meg magamnak. Na meg azon, hogy ez a sokévnyi futás most egész jól jön…
Ha odaérek, mit fogok mondani? Hogy fogalmazzam meg, a nyilvánvalót? Mindketten ugyanúgy érzünk, és a helyzet most még is nehezebb, mint volt. A szerelem tényleg nem gyerekeknek való. Ezek szerint, most Minho is vagy gyerek, vagy én nőttem fel. Újabb dolog, amit majd meg kell beszélnünk és az orra alá kell dörgölnöm… „Seoul AIRPORT”. Na végre, hogy ideértem… Fújom ki magam fél percben, majd a recepcióshoz megyek és megérdeklődöm a járatokat.
- Jó napot! Meg tudná mondani, mikor indul Amerikába a gép? – lihegem.
- Persze. A 707-es… várjunk csak… itt valami nem stimmel. – vág furcsa arcot a nő.
- Noona, mi a baj? – kezdek aggódni.
- Á, semmi, csak egy kisebb probléma merült fel a felszálló kapunál. És a kérdésére visszatérve, pontban 11-kor. Még nagyjából öt perce van, még az utolsó utas is felszáll. Jobb lesz ha sietsz. – biccent.
- Köszönöm. – és már futok is a… - Noona, hova is sietek? – kérdezem még vissza.
- 22-es kapu… - kuncog, és már el is tűnök. Igaza volt. Mire odaérek már csak két ember van az ellenőrző pontnál. De az egyik Minho. Kinézek a hatalmas üvegablakon és látom, hogy még tankolják a gépet, így pár percet késni fog.
- Minho! – kiáltok oda, de nem reagál. A csomagjaiért nyúl, és az ajtó felé megy. – MINHO! – próbálkozok hangosabban, de még mindig semmi. Odaérek a külső kapuhoz, de az őrök nem akarnak átengedni. Erőtlenül kapálózok Minho nevét ordítva, szinte már könyörgök, hogy legalább, nézzen vissza. – Te sem így akarod! MINEK NEHEZÍTED MEGE MINDKETTŐNKNEK? Minho… hát nem érted? Szeretlek… - mondom az utolsót már halkan, szinte hallhatatlanul. – Minho NE SZÁLLJ FEL A GÉPRE! MARADJ VELEM! Kérlek! Soha többé nem kérek semmit, csak maradj itt… - ordítom remegő hanggal. De ő még mindig nem válaszol. Vissza se néz. Csak eltűnik a páncél ajtó mögött, az őrök pedig elengednek. Az ablakhoz futok, és reménykedem, hogy még láthatom felszállás előtt. De újból tévedtem. A hangszóróból jön az értesítés, hogy a 707-es egy percen belül elindul. De nekem ez az egyszer egy örökké valóságnak tűnt. Vártam, hogy Minho visszasétál, és azt mondja, hogy csak viccelt. De nem…
A gép lassan elkezd gurulni, ezzel előidézve könnyeimet, amik már megállíthatatlanul folynak és nem is sok mindent látok tőlük. Viszont, a következő pillanatokat tisztán láttam. A gép már a kifutó felénél tartott, mikor egyszerűen… egyszerűen… felrobbant. Összerogyva remegtem a padlón, és hatalmas szemekkel meredtem a lángokban álló gépre.
- Minho? – az emberek sikítoznak, és sírnak körülöttem. Nem különbek nálam. – Minho… Minho, Minho, Minho, Minho, Minho, Minho, MINHO! – ütöm az üveget, ahogy csak bírom és könnyeimtől fuldoklom. A többi ember ijedten néz rám és a dührohamomra. – Mondd, hogy nem szálltál fel a gépre! Mondd, hogy csak álmodom és megjelensz mögöttem! – ordítom kifele és csapkodok továbbra is. Egy fiatal hölgy, megközelít, de ellököm magamtól és tovább folytatom a magamét.
- Azt mondtad, várjak rád! Megígérted, hogy jobb ember leszel, olyan, aki megérdemel engem! Már el is felejtetted? Szeretlek te idióta! De mégis… mire vártunk mi eddig? – keresem a válaszokat és a véres kezemet bámulom. – Miért hagytál még itt te is? Hiszen szeretlek… SZERETLEK MINHO ÉRTED?! – ordítok még fel utoljára és kifelé bámulók. Tűzoltók. Most már minek…?
Hirtelen egy kezet érzek meg a hátam mögött, mire azonnal megfordulok.
- MIN… Tara…? – aprót bólint, majd leguggol mellém és átölel. Nem szól semmit, csak átölel, én meg újra utat adok könnyzáporomnak és Minho nevét motyogom a fülébe.
- Sajnálom… - szipogja ő is, és csak szorosabban ölel.
Ekkor már felfogtam. Ez az egész, nem egy álom. Bármennyire is akarom, hogy az legyen, ez a valóság.
A kegyetlen valóság, mert…
Minho többé nincs velem. Se senkivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése