7. Fejezet - End

Taemin POV

Tara karjai még mindig szorosan ölelnek át. Én csak zokogok, ha nem tartanának valószínűleg összeesnék. Még mindig nem tudom feldolgozni az öt perccel történteket. Annyira hihetetlenül fájdalmas. Tara elvezett egy padhoz, ahol már több sokkolt ember ül. Én is csak a lángoló maradványokat nézem könnyes szemekkel. Elmegy mellőlem őrangyalom, de egy percen belül vissza is ér.
- Csak citromos tea volt. Igyál, jött tesz a léleknek. – ül le mellém és a hátam simogatja.
- Ugye tudod, hogy papucsban jöttél? – kérdem remegő hanggal.
- Igen. – gondolom más lett volna a válasza, de inkább tömören válaszolt.
- Miért ő? – nézem a padlót.
- Taemin… ne… - jelzi, hogy tereljem a témát.
- Szerettem. Ő volt a mindenem, mégis elvették tőlem. Miért ennyire kegyetlen a világ? Csak azt veszi el, amit szeretünk… Mihez kezdjek ezután? Öljem meg magam? Menjek egy kolostorba? – agyalok hülyeségeken.
- Taemin… nyugodj meg… - próbálkozik Tara.
- Egyszerűen nem érdemeltem meg. – ostorozom magam.
- Ez nem igaz! – kiált rám. – Ne mondj ilyeneket, hogy nem érdemelted meg! Ne mondd, hogy önző vagy és csak magadnak akarod őt! N-Ne mondj semmit… Nem csináltál semmi rosszat… - esik hirtelen kétségbe, és könnyei hullani kezdenek. Annyira megijedtem, hogy az én bajomról meg is feledkeztem.
- Tara? – rázom meg a vállánál fogva.
- Ne mondd, hogy nem érdemled meg. Te csak szeretni akartál. Ez csak egy véletlen baleset volt. Nem a te hibád. Ezért ne mondd… - makogja.
- Hogy nem érdemeltem meg. Oké. Nyugodj le, kérlek. – simogatom meg arcát.
- Bianne. Most nekem kellene vigasztalnom téged. – hajtja le a fejét.
- Majd én megoldom Tara! – hallatszódik mögülünk egy hang, minek hatására mindketten egy ültő helyünkben megfagytunk.
- Képzelődöm! – kapok a hajamba.
- M-minho..? – suttog Tara.
- Képzelődöm! – rázom meg a fejem.
- I-itt van… - bökdös Tara.
- KÉPZELŐDÜNK! – ordítom Tarának, aki csak vigyorog, mint a vadalma, majd hirtelen 90 fokos fordulattal fordít meg. – Minhoo… - pislogok nagyokat. – T-tényleg te vagy az? – tapogatom arcát.
- Mázli, hogy nem szálltam fel, mi? – mosolyog, de hirtelen felindulásból felpofoztam.
- Szerinted ez vicces? – rázom meg a fejem. – Tudod, hogy egy világ dőlt össze bennem? Hogy elvesztettem mindenem, egy perc alatt? Tudod, milyen érzés az, amikor már nincs kiért élned, és teljesen üres vagy. Mint egy felhő. Az is csak úgy van… - folynak a könnyeim, de már csak inkább az örömtől.
- Mennyi időd van neked ilyen hülyeségeken agyalnod? – forgatja a szemeit.
- Elnézést, hogy szeretlek… - morgom már magamnak.
- Hogy ti milyen nehéz esetek vagytok… - kuncog Tara, majd hirtelen nekilök Minhonak, aki így könnyedén megcsókol. Itt millió ember előtt, akiknek a fele mély depresszióban van, erre mi itt játsszuk, a szerelmes párt. De nem tudott érdekelni. Átkaroltam, és úgy húztam magamhoz. Ebben a percben leírhatatlanul boldog voltam. A szürke alagút végén, újra ott van a fény. A remény fénye. A jövő fénye.

Amikor az embernek egy álma, egy célja, egy olyan dolog, amiért bármit megtenne, boldog lesz a tudattól, hogy neki van. De belegondolt már bárki is, ha mi van ha pont ezt veszíti el? Kevesen ismerik ezt a fajta bánatot. Mivel ezt csak azok ismerik, akik igazán megküzdöttek célúkért. A többi… A többi csak szórakozásból űzi, nem érzi át annak mélységét. Mindenesetre, én elvesztettem mindent, ami a boldogságomhoz fűződött. Ebben az öt percben képes voltam mindent átgondolni. Nem volt reményem. És mégis… Vissza kaptam őt.

Nincs képem azt mondani, hogy elveszíteni valamit jó dolog. De, amikor felcsillan az apró remény az újrakezdéshez, az mindent megér. Már csak annyit tudnék hozzáfűzni…

„Köszönöm.”

- Tudom, ez a rész nem éppen hosszú, de ezt a 2Min párosítást, csak töltelék történetnek raktam be. Remélem azért mindenkinek elnyerte a tetszését, és természetesen hamarosan jön a 8. fejezet!:P -