- Megjöttünk! – zökkentek ki mindenkit az emózásból.
- Ja. – vonnak vállat, majd előre engedve ők is kiszállnak a járműből. Mindenki csendben megy fel a lépcsőkön, majd megmutatták a szobámat, ami sajnálatos módon Jonghyuné mellett volt. Körbenézek, valamit igen furcsának találtam a szobában, nem emlékeztetett vendégszobára, sokkal inkább olyan, mint ahonnan most költöztek ki. A tarkómon érzem, hogy valaki figyel, megfordulok és az ajtóban Key fürkésző tekintetébe botlok.
- Bejönnél? – kérem.
- Mi az? – ül le az ágyra, eleget téve a kérésemnek. Csak bevágom az ajtót, megragadom a kis asztal mellett lévő széket és leülök vele szembe.
- Ez a te szobád volt, igaz? – kérdezem.
- Volt… - szuggerálja a földet.
- Most komolyan mindegyikőtök ilyen búval baszott lesz? – csattanok fel. – Ne mondd, nekem, hogy depresszió kívül semmit se csináltok?!
- Pedig nem… Jonghyun is bezárkózott, megint… - vonja meg a vállát.
- Próbáltátok baltával? – találgatok.
- Miért változott meg ennyire? Annyira nem bírtam a nagy nyomás alatt, képtelen voltam átköltözni a másik oldalra Onew és Taemin közé. Nem bírtam hallgatni a késő esti zokogásokat, falveregetéseket és keserű dalokat… Miért nem képes megosztani a szenvedését? – néz rám könnyes szemmel.
- Akkor boldogabb lennél? Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem oszthatsz meg, még a legeslegjobb öribariddal sem… Értem, hogy rossz. De min változtatna, ha elmondaná neked? Jonghyun az a tipikus férfi, aki makacs, de a világ legodafigyelőbb tagja is. Nem akarja, hogy mások miatta szenvedjenek… Legalább is szándékosan nem… - mosolygok.
- Miért…? – kérdezi Key üveges szemmel.
- Ez az élet…. – válaszolom egyszerűen - H-Hé, nem úgy volt, hogy leteszteltek? – ugrok fel. – Akkor mire várunk? – ragadom meg a csuklóját és már mentem is ki, megállva Jonghyun ajtajánál, amin kegyetlenül dörömbölni kezdtem. Gondolom ezt nem igen próbálták még. Az ajtó kinyílt, így a dinót is megragadtam és leráncigáltam a többiekhez.
- Akkor kezdhetjük? – vigyorgok.
- Mit? – néz értetlenül Onew.
- Arról volt szó, hogy leteszteltek. Nagyjából kétszáz szám koreográfiáját tudom, de szerintem kezdjük az énekkel. Valami duettre gondoltam. – áradnak a szavak a számból.
- Nem is rossz ötlet. Konkrét szám cím is van? – kapcsolja be a laptopot Onew.
- Ja, Troublemaker, Jonghyun feat Tara. Csakhogy bizonyítsak neki. – mondom ellentmondást nem tűrően.
- Muszáj? – néz fel rám unottan Jonghyun.
- Igen. – bólintok, majd felhúzom a kanapéról. – Felőlem nézheted a szövegét. – mondom könnyedén. Bevezettek minket egy felvevő szobába, a laptopot rákötötték, a… mit tudom én hova. A lényeg, hogy elindítják a Troublemaker karaoke verzióját. Jonghyun elkezdi énekelni a sorait, majd jöttem én. Idegtépő mindenki számára az a két másodperc, amíg nem adhattam ki hangot. De utána, mintha elhoztam volna a fiúknak a megvilágosodást. Elismerően bólogatnak, még Jonghyunt is arra késztetem, hogy tévesszen egy sort. Minden másodpercben csodálkozó tekintetek vesznek körül, amitől kicsit klausztrofóbiám van a kis teremben, de legyűröm és hatalmas mosollyal lépek ki eléjük. – Vélemény? – várom a választ.
- Még sose hallottam, ilyen tökéletes kezdőt! – hitetlenkedik mögöttem Jonghyun.
- Köszönöm, de koránt sem vagyok az. Akkor, mi a kövi? – vigyorgok.
- Tánc. Az pedig az én asztalom!! – nevet Taemin.
- Ne becsülj le! Ahogy énekeltem, láttam, hogy sokkal kevesebbet vártatok. A tánchoz már ne így álljatok hozzá! – lököm meg egy kicsit. – És ha a megérzésem nem csal, az az ajtó a táncterembe vezet. – indulok meg.
- Jól van Sherlock. – mosolyog rám Key.
- Kövessen Watson. – kacsintok, majd benyitok a… - Azt a rohadt kurva életbe… Ez geci nagy! – nagy táncterembe.
- Csodálatos szóválaszték! – tapsol meg gúnnyal együtt Jonghyun. Figyelemre se méltatom, próbálok tekintéllyel lenni Keyre, fogalmam sincs, mikor akar robbanni bármi is közöttük. Ahogy elnézem, nem jár erre túl gyakran a menedzserük, így maguk között mindig el vannak. És nem igen akarják a tudtára adni a dolgaikat…
- Tara?! Hahó! – kalimpál előttem Taemin.
Ajánlott hallgatni >.> http://www.youtube.com/watch?v=tquP6EwFL9c <.<
- B-bocsi… elbambultam. Szóval? – pislogok érdeklődve Taemin fele, aki átnyújt egy listát a táncokról.
- Ebből válassz ki tíz darabot, majd táncold el! A főnök pont ráér így ő is figyelni fog, így hamarabb túl leszel a hivatalos részén is.
- T-tíz? – a francba… Egyszerre tíz koreográfia…Ez még ha nagyon koncentrálok se menne… Mit tegyek most… - Nem baj, ha előtte átöltözök? – kérdezem aggódva.
- R-rendben… - mondják kórusban, mire fél perc alatt elsprinteltem tőlük. Ez nem lehet igaz. Ki a franc gondolta volna, hogy egyből… Szipogok itt magamnak, de ettől meg fog változni a mostani állás? Nem. Gyorsan leveszem a farmerom és felveszem a térdvédőm, majd rá egy jó vastag hosszú melegítő nadrágot, majd nagy nehezen de visszalépegetek hozzájuk.
- Pont amikor meguntam a várakozást! – megy el mellettem Jonghyun.
- Bocsánat. – hajoltam meg a többiek előtt. – Most már… menni fog. – bólintok határozottan. A többiek csak furán néznek rám, majd köszöntjük a főnököt és belekezdek a táncokba. A hatodiknál tartok, eddig minden simán ment, a közönségem csak ámul. Minden egyes lépésem precíz, kecses és elegáns. Egyszóval hibátlan. Míg nem… a földön kötök ki. Bennem azonnal feltörnek az érzelmek, amint megérzem alattam a talajt.
- Miért… pont velem kellett ennek megtörténnie…? – gurul le egy könnycsepp az arcomon, miközben a semmibe meredek. – Miért azzal szúr ki az élet, akinek az álmai mindennél többet érnek? Szóval eddig bírtam? - Kezdek el nevetni, amíg az arcomon végigszántanak a könnyek.
- NE! NE! NE! NE! NE! NE! – tör rám egy roham, ahogy a többieken felkeltek helyükröl.
Taemin mellém ül, és elkezdi méregetni a lábam. Fel akarja húzni a nadrágom, hogy megnézhesse kiment-e a bokám vagy valamim, de rácsapok kezére, és könnyes szemeimmel figyelmeztetem, hogy hagyja. De tovább erősködik. Szó szerint kiabálok. Key és Onew lefogják a kezem. Ezzel teljesen leterítve. A főnök türelmesen vár.
- Könyörgöm NEEEEEEEEEEE! – próbálom kirúgni a lábam, egy utolsó mozdulattal, mielőtt Taemin szó szerint a térdemig tépi le a nadrágot, majd lehúzva a térdvédőm, csak döbbenten néz rám. – Könyörgöm, ne küldjetek el! – váltok földig hajlongásba, miközben végigmértem a sokkos arcokat. – Nekem már csak az álmom maradt! Nem akarok elmenni! Könyörgöm! Valahogy, kibírom… Sztár akarok lenni, még ha csak egy napra is! Kérem! – nézek a főnökre könnyes szemekkel.
- Ne szivárogjon ki ez a dolog, csak ennyit kérek. – megy ki szinte könnyes szemekkel ő is…
- Ezért mondtad, hogy nincs sok időd? – kérdezi Onew, miután észhez tért, majd kapok egy taslit. – Normális vagy? Az egészségeddel szórakozol, egy hülye kis álom miatt? – ordít rám.
- Hogy érthetnéd meg az álmom? – rivallok rá. – Hülye kis álom? Persze, ti soha nem fogjátok megérteni, mennyit jelent egy európai lánynak, hogy itt lehet! Otthon.. – szipogok. – Senki nem vett komolyan! Csak egy szemétdarab voltam, béna álmokkal! De most ki nevet rajtuk? Ki nevet azokon, akik egészen eddig semmibe vettek? Hát én! – nevetek fel ironikusan.
- Pont ezért mondom, mint sztár. Tönkretetted magad. – hajtja le a fejét.
- Látod… még itt is ez van… - ütök a földbe. – Mondd, miért nem tud senki sem komolyan venni? Miért néz le mindenki ennyire? Miért nekem kell elviselnem a világ összes nyomorát. Az, hogy a térdeim… ennyire… rosszak… Nem én akartam!! – ordítok sírva.
- Sok mindent láttam már a kórházakban. – kezd bele Key, aki próbál nyugtatni szavaival, hogy nem csak én vagyok az egyetlen szerencsétlen, de amit később mondott, csak még nagyobb lyukat hagyott a szívembe. – Láttam ezt a fajta térdproblémát is. Az orvosok nem tudják orvosolni. Viszont a folyamatos erőltetés egyre rosszabbá fogja tenni a térdízületeid. Porckopásod remekül megállapítottam, de azok a vörös csíkok a térdeden… Ha tovább folytatod az álmod kergetését tolókocsiba kerülhetsz. Felfogod a szavak súlyát?! – guggol le mellém, és eltűr egy tincset az arcomból.
- Már vagy két éve, hogy minden egyes nap erre gondolok. Amióta közölték a kórházban, hogy többé semmi sem lesz a régi. Porckopással diagnosztizáltak. – markolok bele Key pólójába és kétségbeesetten nézek az ő szemeibe. – A világról kiépített képem, teljesen felfordult. Magamba zárkóztam, próbáltam feldolgozni, de ez a mai napig nem megy. Aztán elkezdtem táncolni, lett egy bandám, de semmit se tudtunk csinálni. Miért? Motiválatlanok voltunk a sok negatívitástól , és az én állapotom is egyre csak romlott. Nem szóltam róla senkinek, tettem a minden okét, aztán egyre többször kellett felvennem a térdvédőt. A járás is egyre nehezebb lett. Abbahagytam minden mozgást. Mosolyogtam, de belül sírtam… nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna éjszakánként… egyedül. Nem beszéltem róla senkinek. Az i-re a pontot, akkor is az tette, amikor négy hónapja felfedeztem ezeket a csíkokat a térdemen. Kétségbeestem. Táncolni kezdtem, hogy elvonjam a figyelmem a gondolataimról. De ez csak olaj volt a tűzre. Ahogy Onew mondta, tönkretettem magam. És most… itt vagyok… A térdem fáj, érzem, hogy mindjárt elájulok a nyilalló fájdalomtól. De előbb válaszolj a kérdésemre Key. – hajolok közelebb hozzá. – Mit keresek itt? – hunyom le a szemem, majd lazítok és minden hangforrás megszűnik körülöttem. Csak a hideg földet érzem, amin átázott a szőnyeg a könnyeimtől.
Most, hogy belegondolok… nem én tettem tönkre magam. Hanem a világ. A világ, ahol senki sem támogatott. Vajon Jonghyun és én… ugyanazt érezzük? Mindkettőnknek kegyetlen a sorsunk… de az ő lelkét mi nyomja…? És még ájultan is… miért rá gondolok? A hülye vagyok. De a hülyék vonzzák egymást…
- Ja. – vonnak vállat, majd előre engedve ők is kiszállnak a járműből. Mindenki csendben megy fel a lépcsőkön, majd megmutatták a szobámat, ami sajnálatos módon Jonghyuné mellett volt. Körbenézek, valamit igen furcsának találtam a szobában, nem emlékeztetett vendégszobára, sokkal inkább olyan, mint ahonnan most költöztek ki. A tarkómon érzem, hogy valaki figyel, megfordulok és az ajtóban Key fürkésző tekintetébe botlok.
- Bejönnél? – kérem.
- Mi az? – ül le az ágyra, eleget téve a kérésemnek. Csak bevágom az ajtót, megragadom a kis asztal mellett lévő széket és leülök vele szembe.
- Ez a te szobád volt, igaz? – kérdezem.
- Volt… - szuggerálja a földet.
- Most komolyan mindegyikőtök ilyen búval baszott lesz? – csattanok fel. – Ne mondd, nekem, hogy depresszió kívül semmit se csináltok?!
- Pedig nem… Jonghyun is bezárkózott, megint… - vonja meg a vállát.
- Próbáltátok baltával? – találgatok.
- Miért változott meg ennyire? Annyira nem bírtam a nagy nyomás alatt, képtelen voltam átköltözni a másik oldalra Onew és Taemin közé. Nem bírtam hallgatni a késő esti zokogásokat, falveregetéseket és keserű dalokat… Miért nem képes megosztani a szenvedését? – néz rám könnyes szemmel.
- Akkor boldogabb lennél? Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem oszthatsz meg, még a legeslegjobb öribariddal sem… Értem, hogy rossz. De min változtatna, ha elmondaná neked? Jonghyun az a tipikus férfi, aki makacs, de a világ legodafigyelőbb tagja is. Nem akarja, hogy mások miatta szenvedjenek… Legalább is szándékosan nem… - mosolygok.
- Miért…? – kérdezi Key üveges szemmel.
- Ez az élet…. – válaszolom egyszerűen - H-Hé, nem úgy volt, hogy leteszteltek? – ugrok fel. – Akkor mire várunk? – ragadom meg a csuklóját és már mentem is ki, megállva Jonghyun ajtajánál, amin kegyetlenül dörömbölni kezdtem. Gondolom ezt nem igen próbálták még. Az ajtó kinyílt, így a dinót is megragadtam és leráncigáltam a többiekhez.
- Akkor kezdhetjük? – vigyorgok.
- Mit? – néz értetlenül Onew.
- Arról volt szó, hogy leteszteltek. Nagyjából kétszáz szám koreográfiáját tudom, de szerintem kezdjük az énekkel. Valami duettre gondoltam. – áradnak a szavak a számból.
- Nem is rossz ötlet. Konkrét szám cím is van? – kapcsolja be a laptopot Onew.
- Ja, Troublemaker, Jonghyun feat Tara. Csakhogy bizonyítsak neki. – mondom ellentmondást nem tűrően.
- Muszáj? – néz fel rám unottan Jonghyun.
- Igen. – bólintok, majd felhúzom a kanapéról. – Felőlem nézheted a szövegét. – mondom könnyedén. Bevezettek minket egy felvevő szobába, a laptopot rákötötték, a… mit tudom én hova. A lényeg, hogy elindítják a Troublemaker karaoke verzióját. Jonghyun elkezdi énekelni a sorait, majd jöttem én. Idegtépő mindenki számára az a két másodperc, amíg nem adhattam ki hangot. De utána, mintha elhoztam volna a fiúknak a megvilágosodást. Elismerően bólogatnak, még Jonghyunt is arra késztetem, hogy tévesszen egy sort. Minden másodpercben csodálkozó tekintetek vesznek körül, amitől kicsit klausztrofóbiám van a kis teremben, de legyűröm és hatalmas mosollyal lépek ki eléjük. – Vélemény? – várom a választ.
- Még sose hallottam, ilyen tökéletes kezdőt! – hitetlenkedik mögöttem Jonghyun.
- Köszönöm, de koránt sem vagyok az. Akkor, mi a kövi? – vigyorgok.
- Tánc. Az pedig az én asztalom!! – nevet Taemin.
- Ne becsülj le! Ahogy énekeltem, láttam, hogy sokkal kevesebbet vártatok. A tánchoz már ne így álljatok hozzá! – lököm meg egy kicsit. – És ha a megérzésem nem csal, az az ajtó a táncterembe vezet. – indulok meg.
- Jól van Sherlock. – mosolyog rám Key.
- Kövessen Watson. – kacsintok, majd benyitok a… - Azt a rohadt kurva életbe… Ez geci nagy! – nagy táncterembe.
- Csodálatos szóválaszték! – tapsol meg gúnnyal együtt Jonghyun. Figyelemre se méltatom, próbálok tekintéllyel lenni Keyre, fogalmam sincs, mikor akar robbanni bármi is közöttük. Ahogy elnézem, nem jár erre túl gyakran a menedzserük, így maguk között mindig el vannak. És nem igen akarják a tudtára adni a dolgaikat…
- Tara?! Hahó! – kalimpál előttem Taemin.
Ajánlott hallgatni >.> http://www.youtube.com/watch?v=tquP6EwFL9c <.<
- B-bocsi… elbambultam. Szóval? – pislogok érdeklődve Taemin fele, aki átnyújt egy listát a táncokról.
- Ebből válassz ki tíz darabot, majd táncold el! A főnök pont ráér így ő is figyelni fog, így hamarabb túl leszel a hivatalos részén is.
- T-tíz? – a francba… Egyszerre tíz koreográfia…Ez még ha nagyon koncentrálok se menne… Mit tegyek most… - Nem baj, ha előtte átöltözök? – kérdezem aggódva.
- R-rendben… - mondják kórusban, mire fél perc alatt elsprinteltem tőlük. Ez nem lehet igaz. Ki a franc gondolta volna, hogy egyből… Szipogok itt magamnak, de ettől meg fog változni a mostani állás? Nem. Gyorsan leveszem a farmerom és felveszem a térdvédőm, majd rá egy jó vastag hosszú melegítő nadrágot, majd nagy nehezen de visszalépegetek hozzájuk.
- Pont amikor meguntam a várakozást! – megy el mellettem Jonghyun.
- Bocsánat. – hajoltam meg a többiek előtt. – Most már… menni fog. – bólintok határozottan. A többiek csak furán néznek rám, majd köszöntjük a főnököt és belekezdek a táncokba. A hatodiknál tartok, eddig minden simán ment, a közönségem csak ámul. Minden egyes lépésem precíz, kecses és elegáns. Egyszóval hibátlan. Míg nem… a földön kötök ki. Bennem azonnal feltörnek az érzelmek, amint megérzem alattam a talajt.
- Miért… pont velem kellett ennek megtörténnie…? – gurul le egy könnycsepp az arcomon, miközben a semmibe meredek. – Miért azzal szúr ki az élet, akinek az álmai mindennél többet érnek? Szóval eddig bírtam? - Kezdek el nevetni, amíg az arcomon végigszántanak a könnyek.
- NE! NE! NE! NE! NE! NE! – tör rám egy roham, ahogy a többieken felkeltek helyükröl.
Taemin mellém ül, és elkezdi méregetni a lábam. Fel akarja húzni a nadrágom, hogy megnézhesse kiment-e a bokám vagy valamim, de rácsapok kezére, és könnyes szemeimmel figyelmeztetem, hogy hagyja. De tovább erősködik. Szó szerint kiabálok. Key és Onew lefogják a kezem. Ezzel teljesen leterítve. A főnök türelmesen vár.
- Könyörgöm NEEEEEEEEEEE! – próbálom kirúgni a lábam, egy utolsó mozdulattal, mielőtt Taemin szó szerint a térdemig tépi le a nadrágot, majd lehúzva a térdvédőm, csak döbbenten néz rám. – Könyörgöm, ne küldjetek el! – váltok földig hajlongásba, miközben végigmértem a sokkos arcokat. – Nekem már csak az álmom maradt! Nem akarok elmenni! Könyörgöm! Valahogy, kibírom… Sztár akarok lenni, még ha csak egy napra is! Kérem! – nézek a főnökre könnyes szemekkel.
- Ne szivárogjon ki ez a dolog, csak ennyit kérek. – megy ki szinte könnyes szemekkel ő is…
- Ezért mondtad, hogy nincs sok időd? – kérdezi Onew, miután észhez tért, majd kapok egy taslit. – Normális vagy? Az egészségeddel szórakozol, egy hülye kis álom miatt? – ordít rám.
- Hogy érthetnéd meg az álmom? – rivallok rá. – Hülye kis álom? Persze, ti soha nem fogjátok megérteni, mennyit jelent egy európai lánynak, hogy itt lehet! Otthon.. – szipogok. – Senki nem vett komolyan! Csak egy szemétdarab voltam, béna álmokkal! De most ki nevet rajtuk? Ki nevet azokon, akik egészen eddig semmibe vettek? Hát én! – nevetek fel ironikusan.
- Pont ezért mondom, mint sztár. Tönkretetted magad. – hajtja le a fejét.
- Látod… még itt is ez van… - ütök a földbe. – Mondd, miért nem tud senki sem komolyan venni? Miért néz le mindenki ennyire? Miért nekem kell elviselnem a világ összes nyomorát. Az, hogy a térdeim… ennyire… rosszak… Nem én akartam!! – ordítok sírva.
- Sok mindent láttam már a kórházakban. – kezd bele Key, aki próbál nyugtatni szavaival, hogy nem csak én vagyok az egyetlen szerencsétlen, de amit később mondott, csak még nagyobb lyukat hagyott a szívembe. – Láttam ezt a fajta térdproblémát is. Az orvosok nem tudják orvosolni. Viszont a folyamatos erőltetés egyre rosszabbá fogja tenni a térdízületeid. Porckopásod remekül megállapítottam, de azok a vörös csíkok a térdeden… Ha tovább folytatod az álmod kergetését tolókocsiba kerülhetsz. Felfogod a szavak súlyát?! – guggol le mellém, és eltűr egy tincset az arcomból.
- Már vagy két éve, hogy minden egyes nap erre gondolok. Amióta közölték a kórházban, hogy többé semmi sem lesz a régi. Porckopással diagnosztizáltak. – markolok bele Key pólójába és kétségbeesetten nézek az ő szemeibe. – A világról kiépített képem, teljesen felfordult. Magamba zárkóztam, próbáltam feldolgozni, de ez a mai napig nem megy. Aztán elkezdtem táncolni, lett egy bandám, de semmit se tudtunk csinálni. Miért? Motiválatlanok voltunk a sok negatívitástól , és az én állapotom is egyre csak romlott. Nem szóltam róla senkinek, tettem a minden okét, aztán egyre többször kellett felvennem a térdvédőt. A járás is egyre nehezebb lett. Abbahagytam minden mozgást. Mosolyogtam, de belül sírtam… nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna éjszakánként… egyedül. Nem beszéltem róla senkinek. Az i-re a pontot, akkor is az tette, amikor négy hónapja felfedeztem ezeket a csíkokat a térdemen. Kétségbeestem. Táncolni kezdtem, hogy elvonjam a figyelmem a gondolataimról. De ez csak olaj volt a tűzre. Ahogy Onew mondta, tönkretettem magam. És most… itt vagyok… A térdem fáj, érzem, hogy mindjárt elájulok a nyilalló fájdalomtól. De előbb válaszolj a kérdésemre Key. – hajolok közelebb hozzá. – Mit keresek itt? – hunyom le a szemem, majd lazítok és minden hangforrás megszűnik körülöttem. Csak a hideg földet érzem, amin átázott a szőnyeg a könnyeimtől.
Most, hogy belegondolok… nem én tettem tönkre magam. Hanem a világ. A világ, ahol senki sem támogatott. Vajon Jonghyun és én… ugyanazt érezzük? Mindkettőnknek kegyetlen a sorsunk… de az ő lelkét mi nyomja…? És még ájultan is… miért rá gondolok? A hülye vagyok. De a hülyék vonzzák egymást…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése