10. Fejezet

Tara POV

A kezeim a testem mellé hullnak le. Ha Jonghyun nem tartana erős karjai között valószínűleg összeesnék. A szemei csukva voltak. Az enyéim nyitva, és még mindig nem értettem semmit. Megijedtem és ellöktem magamtól. Nem tudtam mit csináljak bepánikoltam. A csóktól… vagy a szavaitól…?
- Ennyire jól csókolnék, hogy még megszólalni se tudsz? – húzza fel egyik zemöldökét.
- Undorító vagy… - szűröm fogaim közül remegő hanggal, majd felkapva a táskám, indultam meg a kijárat fele.
- Ugyan már, ne túlozzunk. – jön utánam. – Remélem tudod a szöveged, nem szeretnék miattad silány munkát végezni. Tudom, hogy az ilyen szegény gyerekek, mint te a legrosszabbal is megelégednek. – vigyorog magában.
- Pontosan! – fagy le arcáról a mosoly. – Szerinted, miért felelt meg az elvárásaimnak a SHINee? – nézek komolyan a szemébe, majd érzem, hogy lábaim hirtelen megrogynak, de mielőtt arcom találkozhatna a földdel Jonghyun elkap. Legalább egy kisebb lovagiasság szorult belé.
- Jól vagy? – kérdezi aggódva.
- Igen, cs-csak fáradt vagyok, de ne aggódj, semmi pénzért nem rontanám el a nagy Kim Jong Hyun doramáját! – vágom neki szarkazmussal, majd kimászva a karjaiból szállok be egy taxiba. Az út a forgatáshoz csak húsz percig tartott. Egészen addig némán ültünk, amíg a sofőrnek nem volt egy pofásabb beszólása.
- Ennyire frissházasok lennének? – kacag.
- HOGY MI? – sikítok fel. – Miért kell mindenkinek azt hinnie, hogy ez a hülye gyökér az én, ismétlem ÉN férjem? – kérdezem, az ülést rázogatva, amin a sofőr csak jókat nevet.
- Talán mert szereted ezt a hülye gyökeret. – morogja Jonghyun.
- Inkább kussolj. – vágom a könyökömmel oldalba.
- Hé! Nem én hisztizek azért, mert nem szeretlek. Tudd meg, ronda vagy és idegesítő! Maga meg inkább vezessen. Most mire volt jó, hogy feltüzelje a spinét? – nyöszörög.
- Szóval piszkosan játszunk. – húzom össze a szemeim és elkezdek a táskámban kutatni. – Ahjusshi, tessék nézni, ez itt a hülye gyökér kiskorában! – mutatom a képet vigyorogva, miközben Jonghyun arca halálsápadttá vált. Ekkor beugrottak az anyja szavai. „Csak azokkal ilyen, akiket kedvel.” Francokat.
- Ha ilyen képe van a fiatal úrról, akkor már biztos, hogy házasok. – bólogat elégedetten.
- Inkább vezessen. – mondom én is sápadtan, majd Jonghyun szúrós tekintetével kellett szembeszállnom. – Ez kellene, mi? Tessék. – nyújtom felé, ő habozás nélkül elveszi és össze tépi. – Ha kell ezt is odaadom. – nyújtok felé még egyet, mire csak nagyokat pislog. – Jó sok van még… - nevetek, majd fékez a sofőr.
- Megjöttünk.  – mondja vigyorogva.
- Ugye fizeted? Nálam nincs pénz. – intek a sofőrnek és kiszállva a rendező sátrához indulok. Hallom, hogy még morog valamit, de hamar kizárom a gondolataimból, mikor megkapom a rendező szidását, és három lány kíséretében rám parancsolt, hogy öltözzek. Senki nem lazsált, kevesebb, mint tíz perc alatt harci díszben álltunk Jonghyunnal. A „piknik felszerelésünk” egy folyó mellé volt kikészítve, a ház kertjében. Joggal mondhatom, hogy egy félénk, de gazdag picsát játszom. Nem hagytak felesleges perceket, szóltak, hogy a helyünkre, és látszott rajtuk, hogy nem akarják még egyszer mondani. Odalépegettem, majd megpróbáltam leguggolni, de nehezen sikerül. Vagyis egyáltalán nem, de Jonghyun megunta a hülyeségem, és izomból lenyomott guggoló helyzetbe, amitől a térdem nem kicsit roppant, én meg felszisszentem. Nem méltatta sokra, eltávolodott tőlem, majd mikor jelezték, hogy kezdünk, elindult felém.
- Szép időnk van. – jelenik meg a kamerákban.
- Valóban. Készíthetek egy kis teát önnek, R- Rugi… - ah, elrontottam.
- ÚJRA! – kiált a rendező, majd Jonghyun morog valamit, de újrakezdjük.

- Szép időnk van. – mondja újra.
- Valóban. Készíthetek önnek egy kis teát, Ryuji-sama? – mosolygok rá. Ez az, most jó.
- Köszönöm. – biccent, majd leül velem szembe. – Hallott már a tenger szirénjeiről? – kérdezi, mire kezemet a szám elé téve kuncogok, majd folytatom a tea készítését.
- Butaság. Csak egy gyerekmese. – mondom.
- Téved. – mondja szürkén. Változtatott a sorain? Oldalra sandítok, de csak várják, hogy mit lépek rá.
- Talán nyomozó? Vagy belelát a lelkembe? – nézek rá kérdőn.
- Ne kerteljen, csak válaszoljon, Mamoru-dono. – mosolyog rám, mitől elvörösödök és félénken oldalra pillantok.
- Fél tőle? Elméletileg, elragadja az olyan férfiakat, mint ön. Azt is hallottam, hogy egy nő az. Lehetnék én is. – nézek rá baljósan. Na erre reagálj, ego király.
- Pont ezért, veszélyes beleszeretni egy olyan lányba, mint te, Tara.  – látszólag nem veszi észre, hogy a nevem mondta, én meg a gyors sokkomból reagálva kérdezek.
- Azért nem szeretsz, mert azt hiszed, hogy mindened elvenném? – kérdem gyorsan.
- Nem! Attól félek, hogy magam dobom el mindenem, és csak te maradsz! Képtelen vagyok elkötelezni magam, nem tehetem meg, erre nem vagyok készen. Abba senki nem gondolt bele, hogy én mit akarok? Hogy miért nem volt eddig barátnőm, és amikor megtaláltam, elvették tőlem? – ordít, mire mindenki, köztük én is csak kikerekedett szemekkel nézzük a lihegő Jonghyunt. Én pont készen vagyok a teával és már automatikusan nyújtanám át, mire dühösen felkel és magára borítja, természetesen az „én” hibámból.
- Basszus. Te idegesítő kis… - morogja. – Olyan hülyeségeket mondtam miattad, hogy.. áhhh.. Elegem van, nem forgatok vele. – akad ki.
- JONGHYUN, MOST SZÉPEN VISSZAÜLSZ A SEGGEDRE ÉS FOLYTATOD! – kiáltja a rendező, mire, mint egy kutya teljesíti a parancsot. Utána a főnök meggondolta magát, elvitette, hogy vegye át a gatyáját, rám meg csak mosolygott. Nem tudtam mire véljem, csak ültem ott tovább, és éreztem, hogy a lábaim nem bírják sokáig, már alig érzem őket. Nem mozdulhatok, és Jonghyun csak fél óra múlva talál vissza, viszonylag nyugodt lelki állapotban. Másfél órája ülök ott, immár mozdulatlanul, és egyre jobban fáj. Arcomon is kezdett megjelenni, ezért néhányan aggódva ugráltak körül, de megnyugtattam őket, hogy minden oké.
- Tényleg jól vagy? –ül mellém Jonghyun.
- Miért érdekelne? – „támadok” rá kicsit erélyesebben.
- Igaz is. – von vállat, majd újra halljuk a kezdő hangot.
- Csapó, 3. – ezzel megint kezdetét vette minden, de egyikőnk mindig elrontott egy-egy szót, vagy mást mondott bele. Egyre idegesebbek lettünk, a végén már egymással ordibáltunk, vagy nem voltunk hajlandóak megszólalni.
- Kérlek, szedjétek össze magatokat. – masszírozza homlokát a rendező. – Csapó, 73. – és a kamerák minket vesznek. Igen, most jó. Senki nem ront semmit, én mosolyogva, ő bájologva beszél hozzám. Itt jön az a rész, amikor átnyújtom a teát. Kicsit megemelkedem, és valami leírhatatlan fájdalom nyíllal bele a térdeimbe, ami végigfut egészen a lábujjaimig. Ettől felszisszenek, majd ismét ráöntöm Jonghyun gatyájára a teát. De most nem az foglalkoztatott. A szemeimbe könnyek szöktek, a földet markoltam. Nem hallottam a külvilágot, de mindenki körém gyűlt, még Jonghyun is mellém ült és rázogatott. Nem reagáltam semmire. Láttam, ahogy mozog a szája de nem tudtam megmondani, hogy mit is mondd. A rendező is felém indult, nagyon aggódva tekintett rám. Ránéztem az egyik asszisztens órájára. Három órát húztam le egyszerre. Hát ennyi lettem volna? Végül, amikor felemeltek, megint csak fájdalom nyíllal a lábaimba. Felsíkitok. Túlságosan is fáj, a látásom is, egyre homályosodik, szédülök. Fáj. Fáj. Kibaszottul fáj, és egyáltalán nem érzem a lábam, pedig isten a tanúm rá, hogy azokon állok. De nem érzem őket. A föld is megmozdulni látszik alattam, mibe újra csak megszédülök és a földre zuhanok.  Jonghyun felfordít, így a sötétvörös pléd helyett az ő arcát látom. A szemem, az arcom könnyes, nem tudok megszólalni. Aggódva beszél hozzám, de nem ver át. Miattad. Igen, miattad rohadtam három órát itt. Utolsó erőmből megragadtam a zakóját, de kezem azonnal visszaesett a földre és végleg elsötétült minden.

Jonghyun POV

Arra a két napra, amíg elment Tara, magamba zárkóztam. Magam sem tudom, miért. Mintha… hiányozna? Nevetek magamon egy darabig, de rá kellett jönnöm, hogy igazam van. Kétségbeesetten kezdtem flörtölni az asszisztensekkel, de valamit mindig elrontottam azért csak nevettek rajtam. Mintha Tara nem engedné, hogy más lányhoz szóljak. De ez hülyeség. Hisz itt sincs, de mégis… még mennyi bosszúságot okoz még így is. Idióta…
- Hiányzol. – mondom ki hangosan a párnámba.
Viszonylag.. Na jó, szörnyen lassan telt el ez a két nap, ráadásul forgatás se volt. Egyik jó hírt követte a másik, miszerint drága rendező urunk szólítja a kötelesség, na meg a pénz. A lényeg a lényeg, hogy a reptéren vagyok, és egy álmos nőszemély belém jön. Én egyből védekezőn flegmán szólok hozzá, mitől a későbbiekben nem kicsit kiborul, én meg… valamiért.. csak… csak úgy megcsókolom. A semmiből jött ötletem, kurvára nem hittem volna, hogy megvalósítom. Hozzá tettem még egy „Jonghyunos” indokot, így eltereltem magamról a gyanút. Lehunytam a szemem, élveztem a pillanatot. Hónapok… na jó, egy éve először éreztem ilyet. Mintha visszarepültem volna Sekyung karjai közé. Nem tartott sokáig, besértődött, így  csöndben utaztunk egy taxiban, amíg a sofőr benyögött egy viccet, miszerint házasok vagyunk. Erre ő le hülye gyökerezett, meg vörösen arra hivatkozott, hogy ki szerette egy ilyen hülye gyökeret. Morogtam, hogy ő, erre a gyerekkori képem kezdte mutogatni, amit fogalmam sem volt honnan szerzett. Erre megint csak beszólt a harmadik személy, én meg tépkedtem azt a szart, de közli, hogy több is van, így feladtam. Kiszállt a kocsiból, rám hagyva a számlát. Közben, az öreg megállított pár szóra.
- Miért nem a barátnőd? – kérdezi, mintha köze lenne hozzá.
- Utálom. – válaszolom tömören, de nem hagy elmenni.
- A te korodban én is pont ilyen voltam. Azt mondtam életem nőjére, hogy utálom, és folyton csak szívattam, és most láss csodát, harminc éve a feleségem. – nevet fel.
- Én nem ön vagyok. – mosolygok kicsit rajta.
- A lány szeret téged. Miért nem bízol meg benne egy kicsikét? Ne szalaszd el, ilyen lehetőség csak egyszer akad az életben még, az aranytorkú Kim Jonghyunnak is. – kacsint.
- D-de.. – makogom, látszólag meglepődtem, hogy tudja ki vagyok.
- Nem vagyok annyira öreg, a lányom imádott titeket. Viszont amit mondtam, azt komolyan gondoltam. Ne mondj ellent magadnak fiam. – mosolyog, majd szó nélkül elhajt.
Valahol igaza volt. Tényleg… kedveltem… szerettem őt, de annyira hirtelen csöppent bele a depresszív életembe. És mindenkit Sekyunghoz hasonlítottam, csak őt láttam, de olyan,mintha ő már nem engem nézne. Fáj, de új Sekyungot találtam magamnak Tarában. Vajon ez a történet is úgy végződik, mint az övé? Autóbaleset? Sok vér? Összeszorított ököllel tértem vissza, de azonnal öltöztetni cibáltak. Nem voltam magamnál. Önkéntelenül is jobban haragudtam rá, míg ki nem borultam és a szerepben kezdtem vele zagyvaságokat beszélni.
És most?
Teljesen kétségbe vagyok esve, Tara csak sikít, sír meg csapkod mindent, amit ér. Senki nem tudja mi történik vele. Csak ülök, és kikerekedett szemekkel nézem őt. Csinálni akarok valamit de nem megy. Az asszisztensek legyezik, törölgetik, beszélnek hozzá, de semmire nem reagál. Nehezen de elkezdek hozzá beszélni, de csak néz rám üres tekintettel. Rázni kezdtem, de nem reagál, talpra állítom, de még fájdalmasabban zokog fel. Visszaesik. Csak nézek utána, míg nem a zakómba kap, de keze azonnal visszaesik eredeti helyére és nem mozdul. Mellé rogyok, és a nevét ordítom, miközben ujjaim összefonom az egyenlőre ájult ujjaival. Szinte sírva beszélek hozzá, teljesen lesokkoltam. A rendező is már csak engem néz, mint egy kisgyerek, aki az anyja után sír.
- Nem… most már nem hagyhatsz itt. Hallod Tara? – rázom meg, de tudtam, hogy nem válaszol. – Az enyém vagy. – fogom kezembe arcát. – Nem engedtem meg, hogy így sétálj ki az életemből. – ordítom, majd karokat érzek meg magam körül, akik elhúznak messzebbre tőle. Mentősök. Vissza akarok menni mellé, de csak ellöknek. Megkerülve őket, a másik oldalára sietek, és a rendező bólint feléjük, hogy hagyjanak. Olyan közel van, mégis annyira távol…
- Alig van pulzusa! Azonnal be kell vinnünk! – lefagytam. Egyetlen kérdés keringett bennem…

MIÉRT?