11. Fejezet

Tara POV*

Fogalmam sincs mi történt az elmúlt percekben. Csak, úgy megtörtént. Minden előjel nélkül jött, és tönkretett mindent. A fájdalom leírhatatlanul nyílalt az egész testembe, azt hittem ott helyben végem. Megijedtem. Mintha tényleg közel lettem volna a halálhoz…
A szemeim nehezek. Nem tudom kinyitni őket. Meghaltam? Nem… Gépek pityegését hallom, és a jobb kezem melegebb, mint a bal. Valaki fogja? Tudni akarom, ki van itt velem, de az a hang, amit a fejemben hallok éjjelente, annyira csábít a maradásra. Vajon, ha hagyom, hogy tegye a dolgát, tényleg meghalok?

Jonghyun POV*

A gépek pityegésétől nem igen tudtam aludni, pedig már rendesen fáradt voltam. De így is jobban aggasztott az, hogy Tara nem kel fel. Emlegetett szamár! Érzem, ahogy megszorítja a kezem. Fejem gyorsan felkapom, s a világ legutálatosabb tekintetével kerülök szembe.
- Hogy érzed magad? – kérdem rekedtes hangon.
- Hogy érzem magam? – kérdi. – HOGY ÉRZEM MAGAM? – kiabál rám üres tekintettel. – Takarodj a közelemből… - morogja. – És ha már kiszállítottad magad innen, szólj egy orvosnak. – fordítja el a fejét és az ablakon kezd kifele bámulni.
- Haragszol? – teszem fel talán a világ leghülyébb kérdését.
- Fogd meg a poharat. – mutat az asztalra, én meg úgy teszek. – Most dobd le. – mutat a földre, én pedig ledobom. – Most mond neki, hogy sajnálod! – utasít.
- Sajnálom…?! – még mindig nem értem mit akar ezzel.
- Még mindig darabokban áll? – kérdi tetetett hülyeséggel.
- Természetesen… - morgom.
- Ez a válasz a kérdésedre. De szólnál már egy orvosnak? – hesseget kifelé. Nagyokat sóhajtva, összetörve indulok meg kifele. Az ajtóból még visszanézek rá, de nem volt hajlandó rám figyelni.
A folyosó végéig kell elcaplatnom, hogy találjak egy orvost, de a nővér kedvesen közli, hogy ők most szüneten vannak, a vizit egy óra múlva kezdődik. Megköszönöm az információt, s mire visszaérek Tara kórtermébe… egy üres ágyat találok. Gondoltam mosdóba ment, így bekopogok a jobbra lévő kis helységbe. Semmi válasz. Kopogok még egyszer. Semmi. Megfordul a fejemben, hogy összeesett, ezért benyitok, de az is teljesen üres. Visszamegyek a folyosóra és egyenként kezdek benézni a többi kórterembe. Még is miért csinálja ezt? Mire jó neki, hogy halálra aggódom magam miatta?  Egyáltalán, hogy jutott eszébe lelépni…? Lépni… Futni… Táncolni… Visszarohantam a nővérhez, aki sokkosan mér végig. Ja, elég gáz ábrázatom lehet, de ez érdekel a legkevésbé.
- Meg tudná mondani, hogy mi volt Lee Tara diagnózisa… vagy az én nyelvemen, hogy megértsem, hogy mi történik most vele? – kérdem.
- Ha minden igaz… - keresgél a mappák között, majd kiveszi a megfelelőt. – Szóval… Az artériái elzáródtak, mivel a térdkalácsa el van csúszva a helyéről, így a vér nem tudott megfelelően áramlani és… - folytatná de a szavába vágok.
- És a vérhiány miatt elájult, és a szíve is kénytelen volt kevesebb vért felhasználni. – fejezem be.
- Pontosan. – mosolyog rám.
- És ezt, hogy lehet orvosolni? Mi a következménye?  - hadarom.
- Ezt mi se tudjuk pontosan. Meg kell figyelnünk, és valószínűleg tolószékbe raktuk volna meghatározott ideig. – mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
- Picsába. – vágok a pultra, s tovább rohanok a kijárat fele. Bárki, aki nekem jött, csak jobban odébb lököm. Káromkodok egy sort, s mire kiérek minden irányba a fejemet kapom, hogy megtalálhassam.
- Tara! – kiáltom el magam, s mindenki megáll, akit nem így hívnak csak ő nem. Most már látom, hogy a fehér kórházi ruhában rohan az út másik oldalán. Észrevesszük egymást, de ő csak még jobban futni kezd. Megindulok abba az irányba, amelyikbe ő is, mígnem mindketten zihálva megállunk egy zebránál. Ő az egyik végén, én a másikon.
- Miért csinálod ezt? Csak gyere vissza! – kiáltom.
- Nem! Elegem van a kórházból, nem akarok többé visszakerülni oda. – ordítja vissza.
- De ez csak a te javadat szolgálja, kérlek!
- Nem! Nem! Nem! Nem! Nehéz felfogni? Te sose élted át azt, amit én! Minek foglalkozol velem egyáltalán? Tudtommal nem bírjuk egymást.
- Eszednél vagy? Itt nem erről van szó! A saját egészségeddel törődj!
- Törődtem, öt évig, de semmi. Tudod milyen szar érzés? És… én egész életemben azért küzdöttem utána, hogy olyan legyek, mint ti. Hogy találkozhassam veletek. Nekem akkoriban ti jelentettétek a reményt. És most megint összedől az, amit felépítettem. Nem akarok egyedül maradni… - erednek meg könnyei.
- Nem hagynálak itt! Nem akarom, hogy egyedül legyél. – ordítom.
- Miért? – néz rám zavarodottan.
- Mert szeretlek. – hajtom le a fejem, de folytatom. – Igen, hülye vagyok, hogy nem vettem észre eddig, de mikor rosszul lettél… nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz velem nélküled. Ezért kérlek… oldjuk meg együtt, oké? – nézek rá a lehető legkomolyabban.
- Szeretsz? – szipog.
- Igen, ezért gyere kérlek… Megoldjuk, oké? – mosolygok rá boldogan.
- Nem fogsz elhagyni, ha nem tudok lábra állni? – indul meg.
- Nem, nem, sose. Csak gyere… - tárom ki a karjaim, s ami a következő másodpercekben történt, leírhatatlan volt. Könnyeivel küszködve indult meg a zebrán. Engem figyelt, várta, hogy átverés legyen, de többé nem volt az. Gyorsan szedte lépteit, mosolygott és sírt egyszerre… Annyira egymásra koncentráltunk, hogy az utolsó, amit mindketten észleltünk, hogy a zebra közepén egy fekete autó… csak úgy jött a semmiből… és elütötte….